március 2026 - Kiss Gyula versei

Sétál a szeretet a réten

Sétál a szeretet a réten és a virágokat nézi,

egyik szebb, mint a másik, gyönyörűek,

valamennyiüket imádja, óvja, félti.

A rétet zöldellő bokrok és fák veszik körül,

középen egy kristálytiszta patak csobog,

a szeretet körbetekint, s a szíve örül.

A kezével megérinti a sebes sodrású vizet,

majd gyorsan el is kapja, hiszen hideg,

olyan régen nem érzett át már ilyet.

Ilyen felszabadultságot, s igazi nyugalmat,

örömöt, boldogságot és felhőtlenséget,

ez a jövőre nézve reményt sugallhat.

Sétál a szeretet a réten, s felpillant az égre,

ekkor döbben rá, az álomvilágban jár,

csak ezt eddig még nem vette észre.

A szeretet és a gyűlölet harca

A szeretet és a gyűlölet harca régóta folyik,

az idők kezdete óta zajlik ez a küzdelem,

amíg az erejük végleg el nem fogyik.

Keményen csapnak össze minden percben,

a napfény megcsillan a kardjuk pengéjén,

ám mégsem állhatnak a sorsnak ellen.

A sors pedig kiszámíthatatlan, bizonytalan,

homály, s remény irányítja a csapásaikat,

aztán ugyanoda jutnak el minduntalan.

Ugyanoda, ahonnan valaha elindultak rég,

abba az időbe, amikor még béke honolt,

s mikor távolabbinak tűnhetett a vég.

A szeretet és a gyűlölet harca egyre mélyül,

kár mellébeszélni, itt az élet fog eldőlni,

s a győztes mindent el fog vinni végül.

Mikor már túl nehéz a lant

Mikor már túl nehéz a lant, s nem bírjuk,

ráadásul az életünk zenéje unalmas,

önmagunkat kis híján elsírjuk.

Valaha e lanton csodás dallamok szóltak,

melyek örömöt okoztak a lelkünknek,

és alapot adtak mindenféle jónak.

Amíg szívből szóltak a zenéink, örültünk,

ragyogtunk, mosolyogtunk vidáman,

és senkivel, soha nem pöröltünk.

Telt-múlt az idő, a kottánk is megkopott,

a szemünk fátyolosan látta a napfényt,

és semmi nem volt a megszokott.

Mikor már túl nehéz a lant, ideje belátni,

nem tudjuk többé pengetni a húrokat,

s lassan a jövő kapuját ideje bezárni.

Egy asztalnál ülnek

Egy asztalnál ülnek, a jövő, meg a sors,

és arról beszélgetnek mit várhatnak,

közben suhan az idő, nagyon gyors.

Pár perc múlva többen is csatlakoznak,

a bizonytalanság, az aggódás, a jelen,

és egyre hevesebben vitatkoznak.

Hamarosan megjön a félelem egymaga,

halványan mosolyogva köszön nekik,

s közben reméli, itt majd lesz szava.

Végül befut a hiszékenység, s a remény,

a kétkedés a fejét lehajtva jön utánuk,

utoljára érkezik a józan ész, szegény.

Mind elmondják, mi a szívüket nyomja,

hogyan éreznek és mikre számítanak,

most van mindüknek bőven gondja.

Bizonytalanok, tanácstalanok és félnek,

úgy érzik, hogy bármi megtörténhet,

ezért a sorstól kockavetést kérnek.

A sors rögvest megteszi, elveti a kockát,

az gurul, gurul, majd az oldalára dől,

s talán felfedi mindannyiuk sorsát.

E pillanatban a sors eltakarja a kezével,

egyiküknek sem volt ideje megnézni,

így csak tippelhetnek, némi eséllyel.

Egy asztalnál ülnek, immáron órák óta,

s bár az eredményt még nem tudják,

biztos sokat fognak beszélni róla.

Aki szemétből építi

Aki szemétből építi fel önmaga várát,

és az a vár hamar maga alá temeti,

sírva, keserűen húzza el a száját.

Aki szemétből építi másoknak a jövőt,

a sajátját viszont pénzből, s aranyból,

tömegével lesznek a miatta nyögők.

Aki szemétből építi a követői táborát,

és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,

hátra is hagyja a véres lábnyomát.

Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,

a reménytől is megfoszt mindenkit,

az másokra hárítja a világ terheit.

Aki szemétből építi a mindennapokat,

és eközben dicsőítteti már a létét is,

pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.

Saját maga sírját ássa

Saját maga sírját ássa az, aki csak vár,

aki tétlenül néz, nem gondolkozik,

és elhiszi, nem lesz többé nyár.

Aki felül minden hazugságnak mindig,

s még akkor is tagadja a valóságot,

amikor a talaj a talpa alatt izzik.

Aki azt sem fogadja el, amit maga átél,

akit csupán az indulat, a harag fűt,

s aki nem érti, mi is az a háttér.

Aki önként feladja az elveit és a jogait,

másokért lemond a szabadságáról,

s így növeli a hiszékenyek sorait.

Aki gazul elárulja a hazáját és a népét,

véres pénzért bármikor megvehető,

s letagadja a létezésének a tényét.

Saját maga sírját ássa az, aki túl buta,

aki nem lát tisztán, csupán őrjöng,

és akinek az élete szörnyű kusza.

Az üres fejekbe

Az üres fejekbe kedves lakók költöztek,

mind helyezkedtek és versenyeztek,

tolakodtak, furakodtak, lökdöstek.

Ezek a lakók a gőg, a harag, s az uszítás,

a gyűlölet, a dühöngés, a hiszékenység,

a butaság, az ordítás és a pusztítás.

Mindőjük a legjobb akart lenni, az első,

látszott, a küzdelem igen nehéz lesz,

hisz a tudat ehhez nem volt kellő.

A tudat amúgy is akadály, szükségtelen,

egyszerű befolyásolni, meg elaltatni,

a vele való összhang reménytelen.

Így álltak rajthoz, lelkesülten, dühösen,

fej-fej mellett haladtak a legtöbbször,

és sokszor erőlködtek görcsösen.

Végül nem jutottak el a célba, elbuktak,

a lelkesedésük elszállt, s megrogytak,

az erejük és a tehetségük elfogytak.

Az üres fejekbe már nem fért be a jóság,

a szeretet, az értelem, meg a becsület,

az igazság nem megvehető jószág.

A szenny lapátolása

A szenny lapátolása igen erőteljesen folyik,

éjjel és nappal is dolgoznak a munkások,

ám valahogy a szenny mégsem fogyik.

Az emberek mocsokban állnak undorodva,

és a bepiszkított ruháik erősen bűzlenek,

miközben levegőre vágynak fuldokolva.

Unják nagyon és szenvednek tőle rendesen,

rá kellene jönniük, önmagukért tenni kell,

nem pedig csak várni, s tűrni csendesen.

A szenny lapátolása és a sár dobálása megy,

alaposan megkeserítve a mindennapokat,

az élettől néhány nyugodt perc már kegy.

Amikor valaki elfeledi

Amikor valaki elfeledi, ki is valójában,

és milyen volt mielőtt gőgössé vált,

már nem él az igazi valóságban.

Mikor feledi, ő sem több, mint ember,

feledi, amikor nehéz időket élt meg,

s könnyes szemmel ébredt reggel.

Feledi, mikor bizonytalan volt a sorsa,

s tagadja a múltat, az sérti a lelkét,

úgy véli, az isten szerepe a dolga.

Amikor valaki elfeledi, honnan indult,

és többre tartja magát, mint kellene,

azt látja, a baráti köre megritkult.

Az ember sose legyen kishitű

Az ember sose legyen kishitű, vállalja magát,

küzdjön a szép álmaiért, önnön vágyaiért,

ám soha ne hárítsa másra a saját baját!

Ne adjon fel semmit, semmit, amiért harcolt,

ami jó neki, a családjának és a hazájának,

legyen bármilyen fáradt, vagy lesarcolt!

Ne tágítson az igazság mellől, bárhogy fájjon,

és ne mondjon le a valódi értékeiről sem,

óvja önmagát, ne maradjon rabláncon!

Az ember sose legyen kishitű, éljen, ne féljen,

és ne rettentse meg a hazugságok áradata,

hagyja, hogy a lelke ragyogjon a fényben!

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30	31