vihar Archívum - 5 / 5 oldal - Kiss Gyula versei

Beborult az ég

Beborult az ég és vihar készül,

a vihartól mindenki megrémül.

Ömleni kezd a szennynek árja,

mely az embert a lakásba zárja.

Bezárja és onnan kijönni nehéz,

s bizony félelmetes ez az egész.

Eldugulnak a legjobb csatornák,

melyek eme áradatot lehordnák.

A sötét folyam elzárja a világot

és elmossa valamennyi virágot.

Mocskot, s piszkot hagy hátra,

megváltozik a környék már ma.

Beborult az ég, s még villámlik,

a pocsolyák tükrében csillámlik.

Mire a Nap újra kisüt már késő,

a pusztítás miatt alig marad élő.

Új remény

Új remény. Ez valódi álom,

szívet melengető simogatás,

s ahhoz, hogy valóra váljon,

nem elég néhány kirohanás.

Szikrázik a napfény a tájon,

mindenfelé nyüzsög az élet,

e csodás varázsa a jelennek

talán sohasem érhet véget.

Zöldellő mezők, buja rétek,

virágok illata száll a szélben,

s átadja magát a fuvallatnak

a köröttük ragyogó fényben.

Hirtelen villámok cikáznak,

zuhogni kezd, vihar tombol,

sötétségbe borul minden élő,

miközben a gonosz rombol.

Feldúl mindent, pusztít, kiírt,

mélységes szakadékba taszít,

a legparányibb csirát is leölve

az összes életformával szakít.

Ám a terve mégsem tökéletes,

néhány fűszál életben marad,

tiporhat, s dühönghet tovább,

őrülete után új remény fakad.

Fekete homály

Fekete homály leple terjed,

az ész értelem nélkül marad,

a sötét háttér biz erre gerjed,

minden rossz irányba halad.

Elferdítik az egyenes világot,

őrületes folyamatok zajlanak,

kiirtanák valamennyi virágot,

ész érveket meg sem hallanak.

Egy gyermek sem legyen fiú,

ám lány sem, ne szaporodjon,

e dogmák kitalálója igen hiú,

csakis önmagával sokasodjon.

Végleg elpusztulhat mi érték,

az őrület tébolya vihart kavar,

homályukban nincsen mérték,

ezt meg kell állítani, de hamar!

Tűzvihar

Csendesen szunnyad a tűz,

hamu alatt lapul sercegve,

minden rosszat messze elűz,

s néha fellobban percekre.

Régmúlt idők hevítik lelkét,

voltak álmai, sokat lángolt,

már nem bírja a saját terhét,

gyakran a penge élén táncolt.

Számtalan eseményt megélt,

fújták sokszor a rideg szelek,

igaz és szép dolgokat remélt,

próbára tették tavaszok, telek.

Végső nyugalomba készül,

pihenni vágyik oly nagyon,

ám ha tapossák és bántják,

viharként csap le egy napon.

Háborgó idő

Az időben vihar támadt,

kavarogva, fájón kering,

a sok rosszba belefáradt,

bedühödve harcol megint.

Agymosottak róják az utat,

balgán, s bégetve haladnak,

nem találnak ebből kiutat,

saját vesztükbe szaladnak.

Kialudt az értelem lángja,

néhány szikra még maradt,

végzetüket senki se szánja,

lelkük darabokra szakadt.

Míg hibáikból nem okulnak,

kapják a csapásokat rendre,

a szakadék szélére szorulnak,

s hiába is vágynak a csendre.

Az idő nem bocsát meg soha,

nem feledheti a sötét múltat,

emlékei nem illannak el tova,

a józan észen igen sok múlhat.

A jelen és a jövő is háborog,

beleborzong-e csodás világ,

a szenny gyakorta rácsorog,

mégis nyílni fog a sok virág.

Lehunyt szemek

Felhők gyűlnek az égen,

erősödik a sötétség szele,

alant kavarog a mélyben,

a levegő már tele van vele.

Ellep mindent gyilkos pora,

marja a torkot és a szemet,

mintha nem múlna el soha,

ez így még meddig mehet?

Halálos erővel sújt le majd,

nem kímélve élőt és holtat,

nem hoz mást, csupán bajt,

eltörölve az eddigi múltat.

A szemek nem akarják látni,

remélik ez csak rossz álom,

lehunyva kívánják kivárni,

nehogy a vég nagyon fájjon.

Önámítva áltatják magukat,

csupán fel kellene nyílniuk,

megoldhatnák önnön bajukat,

a látásukban kellene bízniuk.

Vihar közeleg

Közeleg a vihar, sötétedik az ég,

a látás nem tiszta, s szédül a fej,

a test a megtévesztés lázában ég,

a lélek kiutat a sötétből nem lel.

Arcunkba fújja a szellő a pimasz,

konok, hazug, hitvány idő szavát,

reánk fagyott már a rideg grimasz

és nem érezzük semminek a javát.

A szem dolga az lenne, hogy lásson,

a szívé, hogy érezzen, az ész tudjon,

ne várjuk meg, hogy a rossz fájjon,

üssünk oda és a gonosz had fusson!

Lehet bármekkora a sötétség ereje,

észlelnünk kell mielőtt végleg késő,

csalfa, megtévesztő a háttér serege,

küzdjünk, vagy e vihar lesz a végső.

Elmúlás

Mi is az élet? Az elmúlás kezdete csupán.

Miközben nézelődsz kíváncsian, s furán,

felperzsel, felemészt, megéget, mint a tűz,

hiába futsz, végül úgyis a halál karjaiba űz.

Harcolhatsz ellene félénken, vagy bátran,

kiállhatsz magad, vagy kiállhattok százan.

Nyerhetsz is olykor, ám becsapod magad,

bármit is tégy, az utad az elmúlás felé halad.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31