Saját alkotásaim
A bizalmat megszerezni nehéz, harcolni kell érte,
a nap minden percében muszáj bizonyítani,
s vigyázni, hogy a lelket sérelem ne érje.
A bizalmat megszerezni nehéz, elveszteni könnyű,
elég egyszer eljátszani, soha nem tér vissza,
és a hiányának az érzete, na az szörnyű.
Szomorú a hóember, immár a könnyei is potyognak,
izzad a kalapja alatt a Nap simogató sugaraitól,
és barátai, a szánkók sem nagyon mozognak.
Szomorú a hóember, örömöt kevés ideig okozhatott,
sárgarépa orra is elkezdett konyulni bánatában,
pedig álmában már a varjakkal borozgatott.
Szomorú a hóember, s úgy érzi, a tél cserben hagyta,
az ereje fogytán van, alig bírja tartani a seprűjét,
ám reméli, hátra a boldogság érzetét hagyja.
A gonosz sosem fog beletörődni a vereségbe, a kudarcba,
és abba, hogy szembe mer szállni vele a fény serege,
mert nem bírja elviselni, hogy inog a hatalma.
Ideges, feszült és legfőképpen mérges, mert vesztésre áll,
pedig mindig mindent bevetett, háborúkat, ármányt,
ám győzelmi reménye hamarosan a semmibe száll.
A gonosz sosem fog beletörődni az uralma gyengülésébe,
inkább feláldozza az egész világot, ezúttal véglegesen,
és alantasan reagál a jónak minden rezdülésére.
Aki a fogához veri a garast, azt csakis a pénz érdekli,
a fukarsága nem ismer határt, egy igazi fösvény,
és szerinte a segítségét senki nem érdemli.
Aki a fogához veri a garast, az belefulladna a pénzbe,
az az istene, az igazi szent Grálja, a vágya tárgya,
a szerelme, s mindezt nem is veszi észre.
Aki a fogához veri a garast, az aztán született zsugori,
olyannyira, hogy még önmagát is cserben hagyja,
és számára a csalódottság túlontúl gyakori.
Annyi álmunk marad beteljesületlen és száll a semmibe,
suhan el a széllel a végtelenbe, sorvad el a napon,
s mi megmarad, az sokszor nem jó semmire.
Annyi álmunk marad beteljesületlen és igen sok remény,
lehet bármekkora, hatalmas, vagy csupán szerény,
végül rájön az ember, ez az élet biza kemény.
Keserűség és szomorú arcok, csalódottság és bánat,
a becsapottság érzése tüzet szít a lelkekben,
s a remények a sötétségbe szállnak.
Keserűség és szomorú arcok, megtört emberi életek,
a kapzsiság, s a pénz uralma megmutatkozik,
kiölve, a bennünk lakozó fényeket.
Keserű percek könnyei csordogálnak az arcokon,
a csalódottság tüze ég az emberek szemében,
s muszáj túllépni a mindennapi harcokon.
A hitvány eltiporhatja a jót, ám uralni nem fogja,
elzárhatja az igazságtól és a tisztánlátástól,
de végezetül a gonosz önmagát megfojtja.
Elveheti látszólag a reményt valamennyi lélektől,
megalázhat bárkit és kiforgathat a pénzéből,
ám nem szabadulhat meg a tényektől.
Keserű percek könnyei dagadnak folyóvá hamar,
s amikor kevés lesz a temetőkben a kiadó hely,
az értelem rájön, a sötétségben nyaral.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek és hitetlenkednek,
nem értik, miért nem érti a többi lény, hogy ők jók,
így egyiküknek sem lesz jó, figyelmeztetnek.
Az egész világ az övéké kell hogy legyen, mivel nekik jár,
s az, hogy a manók, törpök, tündék ezt nem hiszik,
az bizony eme szörnyülködőknek, nagyon fáj.
Szörnyen szörnyülködnek a szörnyek, igazán mérgesek,
s csak egyre nő bennük a harag, a düh, a keserűség,
miközben állítják, ők minden rosszban vétlenek.
A lefogyott Remény egykor remek formában volt,
délceg, erőteljes, segítőkész és szeretni való,
s az egész élete mások biztatásáról szólt.
Mindig ott volt, mikor szüksége volt rá valakinek,
támaszt nyújtott a legnehezebb időkben is,
s rengeteg biztatást adott mindenkinek.
Mostanára azonban meggyengült, kedvetlen lett,
szomorúvá és mélabússá vált, meggyötörtté,
már nem tudja felvidítani semmilyen tett.
A lefogyott Remény a sok rossztól kezdett fogyni,
mára szinte alig maradt belőle csont és bőr,
és hamarosan véglegesen el fog kopni.
