rabság Archívum - 2 / 3 oldal

A szabadság madara

A szabadság madara magasan szárnyal az égen,

fennen köröz boldogan és suhan a felhők felé,

nem tündökölt ennyire már nagyon régen.

Kiszabadult a kalitkájából, hol rabként élhetett,

ahol bús magányában teltek a napjai, az órái,

s ott, bezártan, a fogva tartóitól félhetett.

Nem is énekelhetett, bár kedve sem volt hozzá,

kalitkája körül morcos alakok jártak, s keltek,

tudták, ha kijutna, a reményt visszahozná.

Gondoltak egyet és kinyitották a ketrece ajtaját,

nézték, ahogy félénken kikémlel, aztán kilép,

s elkezdi dalolni az újjászületés dallamát.

A szabadság madara vidáman, s óvatlanul repül,

mivel nem figyeli az őt célba vevő puskákat,

eme rövid szabadsága az életébe kerül.

Szabadság nélkül

Szabadság nélkül nem mások, rabok vagyunk csupán,

agyhalott, lélegző robotok és kiszolgáltatott senkik,

s nem fog maradni egy emlék sem, tetteink után.

Minden egykori álmunk szétfoszlik a sötét szennyben,

és a valódi, igazi mivoltunk is nem létezővé válik,

hacsak nem sorakozunk fel a gonosszal szemben.

Sürgősen át kell gondolni, mi lenne az, amit tehetünk,

a haragot, a sértődést, s a nézeteltéréseket félretéve,

különben szabad emberek ím soha nem lehetünk.

Szabadság nélkül miket is hagyunk az utódokra végül,

rabláncokat, s egy remény nélküli világ lehetőségét?

Amennyiben igen, a bűnünk soha el nem évül.

Mókuskerékbe zárva

Mókuskerékbe zárva taposnak az emberek,

s bizony folyton van is mit taposniuk,

hiszen a tennivalójuk az rengeteg.

Születéstől kezdve a rabjai eme ketrecnek,

gondolkodás nélkül elfogadják a sorsot,

és észre sem veszik, hogy szenvednek.

Fáradnak, s pihegnek, de nem térnek észre,

elfogadják a parancsokat biz bármikor,

és nem merik azt mondani, mégse.

Nem állnak ellen, sajna túlontúl is gyávák,

megtesznek bármit, csak élhessenek,

s hiszik, majd kapnak ezért hálát.

Mókuskerékbe zárva nem az igazi az élet,

itt nincs önállóság és nincs szabadság,

pedig arra vágyik minden lélek.

Rabláncon szenved a Szabadság

Rabláncon szenved a Szabadság, a Félelem rabja,

a börtöne sötét zugában elmélkedik magában,

a tudata homályos, s nem hallható a hangja.

Mint most, még soha nem volt ennyire magányos,

úgy érzi, elhagyták mindazok, akik szerették,

s a helyzete drámai, tragikus és talányos.

Naponta érik újabb megrázkódtatások, fájdalmak,

rendszeresen kínozza a Rettegés és a Pánik,

s egyre kevésbé bírja már a fájdalmat.

A rablánc felsértette a bokáit, dagadtak és véresek,

sokszor szomorú, a sírás kerülgeti bánatában,

a nappalai is, s az éjszakái is rémesek.

Rabláncon szenved a Szabadság, de küzdenie kell,

az életben maradásáért és az emberiségért,

különben a lelke nyugodalmat nem lel.

A zsarnok fogságában

A zsarnok fogságában tengődik az Élet,

láncra verve, megalázva, lenézve,

s így érhet a sorsa véget.

Fogoly, nem más, rabláncra vert senki,

tanácstalan, s a szemei is lesütve,

úgy érzi, hogy Ő semmi.

Lehajtott fejjel bólogat a zsarnoki szóra,

nem ellenkezik, s nem áll ellent,

mélán gondol csak a jóra.

Rettegve riad meg a legapróbb nesztől,

a hírek, mit hall, félelemmel töltik,

s menekülne e szennytől.

Minden porcikája szabadulna a láncról,

sajnos túl gyáva egy igaz harchoz,

s elzárja magát a vágytól.

A vágytól, mely éltetné a csodát, a létet,

s visszahozná a régi szép időket,

eltakarítva az útból a rémet.

A zsarnok fogságában tengődik az Élet,

s annak szolgájaként végezheti,

ha nem emeli meg a tétet.

A tétet, mellyel megszabadítja önmagát,

s letépve rabláncait örök időkre,

végül megnyerheti a csatát.

Rideg idők

Rideg idők, gonosz idők járnak,

az emberek szabadulásra várnak.

Mint a foglyok be vannak zárva,

a felmentő reménysugárra várva.

A remény azonban búsan hallgat,

s mindenfelől csak rosszat hallhat.

Gyenge, s gyáva, magába roskadt,

ennyire félve még sosem kushadt.

Rideg idők, kegyetlenség, s halál,

békét az ember már nemigen talál.

Letűntek a régi korok, dicső tettek,

s mind a sötétség örök rabjai lettek.

Rabságba taszítva

Rabságba taszítva élnek az emberek,

megfélemlítve élik a mindennapokat,

a sóhajok senkit meg nem mentenek,

mindenkinek vívnia kell a harcokat.

Összefogás nélkül ez nem sikerülhet,

nem gyúlhat remény a sötét honában,

egyszer talán a gonosz is kimerülhet,

ám addig sem lehet bízni a csodában.

A maszk a rabság jelképeként ragyog,

fojtogat, elhidegít, s közömbössé tesz,

nem számít, hogy hőség, netán fagyok,

az emberek lelkéből minden jót kivesz.

Jéggé válnak a szívek, s az öröm kihal,

eltávolodnak egymástól a régi barátok,

a szeretet gyáván, megfutamodva inal,

s egymás ellen fordulhatnak családok.

A terv szerint tönkremegy a gazdaság,

sokan elveszítik kis félretett pénzüket,

s csupán az elitnek járhat a gazdagság,

ők felsőbbrendűként szórják fényüket.

A Földön minden az övéké, így vélik,

az emberekre szükségük már nincsen,

sem isten, sem más haragját nem félik,

s nem osztoznak a töméntelen kincsen.

A bolygó rabságba taszítva nyomorog,

a sors változó, a kocka még fordulhat,

a szerencse újfent a világra mosolyog,

ha eljön a tömegek által várt fordulat.

Kalitkába zárva

Kalitkába zárva él a kis madár,

tudja, hogy ez számára a határ.

Nincs többé kiút, s bent marad,

az idő gyorsan a vég felé halad.

Valaha szabad volt, mint társai,

s a szellővel szárnyaltak vágyai.

Vidáman ugrándozott bokrokon,

s átszállt színpompás lombokon.

Látott suhanó felhőket az égen,

s nem volt félnivalója az éjben.

Szorgosan élt, s családot nevelt,

a természet hívószavára felelt.

Hajnalban csicsergett az ágakon,

s megfordult a mesebeli tájakon.

Egyszer sajnos fogságba került,

addigi élete a sötétségbe merült.

Kalitkába zárva nem élet az élet,

ettől retteghet a sok madár lélek.

Innen szabadulni biz lehetetlen,

bár ne lenne annyira tehetetlen.

Volt egyszer egy bika

Volt egyszer egy bika, lenyűgöző állat,

dús réten vágtatott virágok között,

érezte, még vezérré válhat.

Pici korától kezdve gondozták, etették,

sokat játszadoztak vele a fajtársai,

s őszinte szívből szerették.

Gyorsan gyarapodott, s az ereje is nőtt,

dagadni kezdtek a feszülő izmai

és pajzán álmokat szőtt.

Sosem volt a karám rabja, szabadon élt,

versenyt futott sokszor a széllel,

még a villámlástól sem félt.

Sokszor felbukkant a szomszéd réteken,

izmos alakja kimagaslott a fűben,

hűen ábrázolták a képeken.

A mezőkön a szabadság jelképévé vált,

az emberek milliói rajongtak érte,

s nyomában boldogság járt.

Ám ez nem tetszett a gonosz erőknek,

ők nem tűrhették a szabadságot,

magukat tartva nyerőknek.

Elfogatták a bikát és a karámba zárták,

többször beoltatták, láncra verték,

s az elpusztulását várták.

Volt egyszer egy bika, ma már emlék,

a szabadság is sírba szállt vele,

örök rabság vette át helyét.

Jövendölés

A csodálatos Pánik és a Hisztéria

bizony egymással versengve tarol,

oly sikeresen rettegést gerjesztve,

igencsak gyakorta egymásba karol.

Bármerre is vezesse őket az útjuk,

eredményeik magukért beszélnek,

nem is tudnák letagadni a múltjuk,

hisz sötét tetteikről sokan mesélnek.

A tudat megjelenésének kezdete óta,

lelkeket megnyomorítva él e páros,

született róluk számtalan film, nóta,

tevékenységük veszélyes és káros.

Eközben a Figyelem lesüti a szemét,

a sötét igazságot nem igen akarja látni,

kimondani sem meri a bűnösök nevét,

struccként szándékozik a véget kivárni.

Figyelmét elkerüli, hogy ez háború,

ritkul ami sok, pusztul a jó, a stabil,

a napsütés kora ím lezárul, jön a ború,

a világ tönkremegy, működése instabil.

A Félelem duzzad, kicsattan az erőtől

és egyenesen legyőzhetetlennek tűnik,

csak nevet a tudatlanokon tiszta erőből,

jelenléte a bolygón meg sosem szűnik.

Dúvadként sarokba szorul az Értelem,

s önnön ketrecébe zárva várja a véget,

naponta éri rengeteg csalódás, sérelem,

mindehhez nem fűz semmit, csak béget.

Az Ébredés szunnyad, sokat várat magára,

a Föld végleg gonosz erők birtokába kerül,

nem lesz többé gyógyír senkinek a bajára,

az ember örökre a rabság mocsarába merül.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31