rabság Archívum - 3 / 3 oldal

Kalitkába zárva

Kalitkába zárva él a kis madár,

tudja, hogy ez számára a határ.

Nincs többé kiút, s bent marad,

az idő gyorsan a vég felé halad.

Valaha szabad volt, mint társai,

s a szellővel szárnyaltak vágyai.

Vidáman ugrándozott bokrokon,

s átszállt színpompás lombokon.

Látott suhanó felhőket az égen,

s nem volt félnivalója az éjben.

Szorgosan élt, s családot nevelt,

a természet hívószavára felelt.

Hajnalban csicsergett az ágakon,

s megfordult a mesebeli tájakon.

Egyszer sajnos fogságba került,

addigi élete a sötétségbe merült.

Kalitkába zárva nem élet az élet,

ettől retteghet a sok madár lélek.

Innen szabadulni biz lehetetlen,

bár ne lenne annyira tehetetlen.

Volt egyszer egy bika

Volt egyszer egy bika, lenyűgöző állat,

dús réten vágtatott virágok között,

érezte, még vezérré válhat.

Pici korától kezdve gondozták, etették,

sokat játszadoztak vele a fajtársai,

s őszinte szívből szerették.

Gyorsan gyarapodott, s az ereje is nőtt,

dagadni kezdtek a feszülő izmai

és pajzán álmokat szőtt.

Sosem volt a karám rabja, szabadon élt,

versenyt futott sokszor a széllel,

még a villámlástól sem félt.

Sokszor felbukkant a szomszéd réteken,

izmos alakja kimagaslott a fűben,

hűen ábrázolták a képeken.

A mezőkön a szabadság jelképévé vált,

az emberek milliói rajongtak érte,

s nyomában boldogság járt.

Ám ez nem tetszett a gonosz erőknek,

ők nem tűrhették a szabadságot,

magukat tartva nyerőknek.

Elfogatták a bikát és a karámba zárták,

többször beoltatták, láncra verték,

s az elpusztulását várták.

Volt egyszer egy bika, ma már emlék,

a szabadság is sírba szállt vele,

örök rabság vette át helyét.

Jövendölés

A csodálatos Pánik és a Hisztéria

bizony egymással versengve tarol,

oly sikeresen rettegést gerjesztve,

igencsak gyakorta egymásba karol.

Bármerre is vezesse őket az útjuk,

eredményeik magukért beszélnek,

nem is tudnák letagadni a múltjuk,

hisz sötét tetteikről sokan mesélnek.

A tudat megjelenésének kezdete óta,

lelkeket megnyomorítva él e páros,

született róluk számtalan film, nóta,

tevékenységük veszélyes és káros.

Eközben a Figyelem lesüti a szemét,

a sötét igazságot nem igen akarja látni,

kimondani sem meri a bűnösök nevét,

struccként szándékozik a véget kivárni.

Figyelmét elkerüli, hogy ez háború,

ritkul ami sok, pusztul a jó, a stabil,

a napsütés kora ím lezárul, jön a ború,

a világ tönkremegy, működése instabil.

A Félelem duzzad, kicsattan az erőtől

és egyenesen legyőzhetetlennek tűnik,

csak nevet a tudatlanokon tiszta erőből,

jelenléte a bolygón meg sosem szűnik.

Dúvadként sarokba szorul az Értelem,

s önnön ketrecébe zárva várja a véget,

naponta éri rengeteg csalódás, sérelem,

mindehhez nem fűz semmit, csak béget.

Az Ébredés szunnyad, sokat várat magára,

a Föld végleg gonosz erők birtokába kerül,

nem lesz többé gyógyír senkinek a bajára,

az ember örökre a rabság mocsarába merül.

A lánc

Felhők jönnek, felhők mennek,

borultság és bánat mindenütt,

az emberek összetörtek lesznek,

miközben elveszítik mindenük.

Sistereg a parázs, izzik a lélek,

kínlódva és gyötrőn járja táncát,

nyöszörögve mondja, hogy félek,

s megpróbálja letépni a láncát.

A lánc azonban igen erős, kemény,

hidegen vág bele a gyenge húsba,

vérző sebbel küzd a sok szegény,

mindennap csak a rabigáját húzva.

Könnyeik által hízik a gaz, a gyom,

melyek élősködnek ezen a világon,

növekvő súlyuk már túl sokat nyom,

mérgük ereje látszik minden virágon.

Felhők jönnek, felhők mennek,

s közben az idő száguldva halad,

szabadok a lelkek akkor lesznek,

ha láncuk véglegesen szétszakad.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30