önámítás Archívum - 2 / 2 oldal

A szomorú valóság az

A szomorú valóság az, amit senki nem szeret hallani,

mivel az igen kellemetlen lehet az ember számára,

s így önnön sebezhetőséget is be kellene vallani.

A szomorú valóság az, hogy a látszat bizony csalóka,

sok minden sokkal nehezebb, mint ahogy tűnik,

és az álmok talán soha nem válnak majd valóra.

A szomorú valóság az, hogy kínos beismerni bármit,

hiszen az égetően meg tudja kínozni bárki lelkét,

s kiderülhet, hogy a sors mily keményen játszik.

A szomorú valóság az, hogy menekülésre nincs esély,

és nem bújhat senki a föld alá, amíg még lélegzik,

s mindenkire talán önnönmaga az igazi veszély.

Önámítás, a lélek gyilkosa

Önámítás, a lélek gyilkosa, mely a magasba emel,

elhiteti, hogy az ember bizony oly tökéletes,

és semmiféle gondért, bajért, nem felel.

Elhiteti, hogy minden pazar, s minden nagyon jó,

nem kérdéses a siker, a dicsőség, a győzelem,

és az óhaj sem egy pusztába kiáltott szó.

Önámítás, a lélek gyilkosa, mely az elmét megöli,

és amely hatalmas arroganciát sugall szerte,

s a jóságot, az emberséget, örökre kiöli.

Könnyű elvárni mástól

Könnyű elvárni mástól, amit mi meg nem teszünk,

amiről hallani sem akarunk, mert igen fájó,

és aminek a gondolata sincs velünk.

Könnyű elvárni mástól, hogy harcoljon a végsőkig,

és ha kell, áldozza fel magát értünk bármikor,

s kit érdekel, ha emiatt megsértődik.

Könnyű elvárni mástól, hogy adja fel az igazi énjét,

és ne vegye figyelembe a saját érdekeit soha,

s ne is firtassa a valóságnak mikéntjét.

A „ha” szónak semmi értelme nincs

A „ha” szónak semmi értelme nincs, soha nem is volt,

egyfajta álomkép csupán és egyféle remény,

mindig is csak a vágyálmokról szólt.

Ha nem vesztettünk volna, akkor a győzelem a miénk,

ha eszünk, biz nem leszünk egy ideig éhesek,

és ha végünk van, az élet nem az igénk.

Ha gyűlölünk, a szeretetet nem érezhettük volna soha,

s nem lennénk kiválóak, ha gyengék vagyunk,

és minden reményünk elszállna tova.

Ha a szívünk becsületes, nem lenne oly hazug és sötét,

s nem létezne sem a gonosz, sem az ármány,

ha a Nap feloszlatná a homály ködét.

A „ha” szónak semmi értelme nincs, önámítás és hiba,

tagadása a valóságnak és főleg az igazságnak,

s efelől nincs kétség, sem pedig vita.

Az önámítás csakis hazug látszat

Az önámítás csakis hazug látszat és nem több annál,

egyfajta vágyálom, elképzelt valóság, óhaj,

s ez világosabb a ragyogó napnál.

Az önámítás csakis hazug látszat, s szemfényvesztés,

a nem létező tehetség és képesség elhitetése,

mások számára pedig megtévesztés.

Rózsaszínben látni

Rózsaszínben látni a világot, egy meseszerű dolog,

mindent szépnek és jónak hinni, biza nagy hiba,

mert kiderülhet, az álomképek csak romok.

Aki nem lát túl az orra hosszánál, annak már vége,

bármikor, bármilyen ürüggyel is manipulálják,

önként rogy majd rettentő félelmében térdre.

Rózsaszínben látni bármit, nem célszerű, egy álom,

zord valótlanság, az elme kreatív játéka csupán,

és ilyetén, semmi jót, soha, senki ne várjon.

Nem értékeljük azt

Nem értékeljük azt, amit természetesnek veszünk,

és nem mérjük fel a szeretteink fontosságát,

amíg még itt élnek mellettünk, velünk.

Amikor végleg eltávoznak, égetően fáj a hiányuk,

akkor döbbenünk rá, mennyit is vesztettünk,

s belátjuk, ez az érzés nem az ő hibájuk.

Bizony nem, hanem velünk született emberi hiba,

egyfajta gyarlóság, önámítás, közömbösség,

s csak későn ébredünk, efelől nincs vita.

Nem értékeljük azt, ami a napjainkat szebbé teszi,

mert ilyenek vagyunk, mindig telhetetlenek,

és a nyugalmát sajnos sokunk nem is leli.

Titkok, vágyak, remények

Titkok, vágyak, remények és szenvedő lelkek,

óhajok, álmok, gyakori bizonytalanság,

s félelemben eltöltött percek.

Félelem a csalódástól, s az esetleges kudarctól,

a fájdalomtól, amely nagyon tud égetni,

s attól, ki nem okul a kudarcból.

Titkok, vágyak, remények, meseszerű fantázia,

dobogó szívek, önámítás és duzzogás,

az embernek van mit sajnálnia.

Harc nélkül feladni

Harc nélkül feladni, s elfogadni a halálos véget,

és küzdelem nélkül fejet hajtani a gonosznak,

az élet nem érhet ennyire ocsmány véget.

Mindazok, kik az élet színpadán nem harcolnak,

azt gondolva, hogy így megmenekülhetnek,

jót, igazán érdemeset soha nem alkotnak.

Hiába dugják a fejüket a homok alá igen sokan,

és hiába nem akarják elhinni a valóságot,

az önbecsapásból jó bizony nem fogan.

A sors nem kegyelmez és nem fog megkímélni,

nem bocsájtja meg az árulást, a hazugságokat,

s a bűntudat a halálig fog majd elkísérni.

Harc nélkül feladni nagy ostobaság, hiábavaló,

és felesleges az önámítás valamennyi fajtája,

valójában senki, sohasem feláldozható.

Önámítás

Önámítás. Olyan sokan csapják be magukat,

elhiszik a hazugságok ocsmány tömegét,

s amellett hallatják biz a szavukat.

Az agresszív reklámok és a mocsok áradata,

a szemfényvesztés, s az agymosás sikere,

mind csupán a gonosz sötét árnyalata.

A félelemkeltés, a rettegés fokozása, a pánik,

a gyűlöletkeltése, s a bekorlátozások sora,

az ép elmével sajna kegyetlenül elbánik.

Azok, akik szentül hiszik, hogy mindez igaz,

örömmel fogadják be a gyilkos mérgeket,

a hazug propaganda a számukra vigasz.

Lelkiismeret furdalás nélkül élik a napjaikat,

miközben valami furcsát kezdenek érezni,

s nagy fájdalom önti el kínzó tagjaikat.

Kezd már derengeni, hogy van valami hézag,

s talán nem kellene feláldozni mindenüket,

megcsapja az orrukat a kínzó vérszag.

Egyre-másra távoznak a világból a szeretteik,

sok a kárvallott, s a rokkanttá váló rokon,

a hitük a megmentésükben, temettetik.

Önámítás. Fájdalmas szembesülni az igazzal,

s látni, amikor kezd felszállni a homály,

és elkéstek a segítséggel, a vigasszal.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31