veszteségek Archívum - Kiss Gyula versei

A megemlékezés fényei

A megemlékezés fényei felgyúlnak a napokban,

ilyenkor az emberek önmagukba néznek,

és szeretet árad kicsikben, nagyokban.

Szomorú szeretet az eltávozott szeretteik iránt,

fájó veszteségeik a sóhajok hídján kelnek át,

s a hídról mutatják nekik a helyes irányt.

Azt az irányt, mely az emlékezés földjére vezet,

oda, hol a szívük telítődik a múlt képeivel,

s ahol a lelkük az eltávozottakkal lehet.

A megemlékezés fényei táncot járnak az éjben,

a sírokon virágok, a szemekben könnyek,

s e könnyek megcsillannak a fényben.

Az önbecsapás nem vezet jóra

Az önbecsapás nem vezet jóra és nem segít,

bár egy ideig szebbnek tűnhet a világ,

ám ébredéskor az ember veszít.

Elveszíti a hitét a képességeiben, magában,

mindabban, amit eddig csak elképzelt,

de nem élt át számtalan bajában.

Csalódik az igazat hallva, a valóságot látva,

és megpillantva az élet morcos arcát,

leesik az álla, a szája pedig tátva.

Az önbecsapás nem vezet jóra és nem is fog,

lehet a képzelet bármilyen határtalan,

egyszer az elme mindenből kifogy.

Az élet folyamán sok az akadály

Az élet folyamán sok az akadály, túl sok a teher,

s az emberek nem tudnak figyelni mindenre,

hisz az energiájuk, sokszor a padlón hever.

Minden perc egy újabb kihívás, egy másik gond,

bármikor jöhet váratlan fordulat, betegség,

és néha nehezen kerül fel az i-re a pont.

Az élet folyamán sok az akadály, sok a tragédia,

rengeteg a veszteség, a zűrzavar és a káosz,

s mindezek ellen, nincs biztos stratégia.

Eltévelyedve az úton

Eltévelyedve az úton, bolyong az egyszeri ember,

lassan fogalma sincsen már semmiről sem,

s éppen ezért lelki nyugalomra nem lel.

Annyi információ bombázza az elméjét naponta,

hogy egyszerűen nem fogja fel, mit kellene,

s pont ezért van mindig sarokba szorítva.

Nem képes rátalálni a Napra, az esőfelhők fölött,

és nem látja meg éjszaka a telihold ezüstjét,

ahogy az igazat sem, a hazugság mögött.

Eltévelyedve az úton semmi nem jó, vagy tiszta,

minden zűrzavaros, ködös, homályba vesző,

és az elvesztett esély biza nem tér vissza.

A hitelek csapdájában

A hitelek csapdájában rengeteg ember kínlódik,

és talán az életük végéig nem lelnek kiutat,

a legtöbbjük emiatt a haláláig vívódik.

Számukra mindennap egy rettegés, s igazi átok,

a lelkük megtörten, meggyötörten szenved,

elhagyta őket a remény és rútak az álmok.

Elvesztettek szinte mindent, keserűek a napjaik,

egyik tragédia a másik után éri mindőjüket,

és egyre keményebbek a kínzó harcaik.

A hitelek csapdájában vergődve a lét kegyetlen,

s miközben e pokolból menekülni vágynak,

félnek, ez nem fog sikerülni a jelenben.

Mi mindent

Mi mindent veszítünk el az életünk folyamán,

egészséget, anyagi biztonságot, szerelmet,

és csak sóhajtozunk, mindez oda már.

Elveszítünk szeretteket, barátokat, s komákat,

odalesznek a kedvenc állataink, virágaink,

amíg mi ülünk és várjuk a csodákat.

Elkopnak az ízületeink, s elváltozik a testünk,

az elménk is veszít majd egykori fényéből,

és múlttá válik az összes dicső tettünk.

Mi mindent nem tudunk már megtenni többé,

mennyi álmunk, s vágyunk száll a semmibe,

minekutána a létünk is átváltozik köddé.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30