lét Archívum - Kiss Gyula versei

Kemény időket élünk

Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,

miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,

millióknak a szemébe szöknek könnyek.

Nem pihennek a történéseket irányító erők,

és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,

hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.

Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,

végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,

az emberiség már nem sok jónak néz elé.

Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,

a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,

s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.

Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,

és hiába húzza meg magát, hiába is remél,

a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.

Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,

és ha nem fogunk végre össze magunkért,

egy csettintésre megszűnhet az életünk.

Az idők kezdete óta dúl

Az idők kezdete óta dúl,

a végtelen háborúk sora,

a kizsákmányolás sajnos,

állandó, nem áll le soha.

A szabadságáért népünk,

rengeteg vérrel küzdött,

a történelem folyamán,

mégis másoktól függött.

1848–49. hős idők voltak,

s felcsillant egy új remény,

az elnyomó hatalom ellen,

lázadt a gazdag, s szegény.

Véres csaták folyamában,

kemény harcokat vívtak,

halálig küzdöttek sokszor,

végül mégis sokan sírtak.

Sírtak, mert elbuktak végül,

Kossuth álma vérbe fulladt,

hazánk a bosszútól vérzett,

a tűz ki mégsem szunnyadt.

A szabadság vágya most is ég,

a földünket idegenek akarják,

özönlik a sötét, bűzös mocsok,

ha ezt hagyjuk, el is ragadják.

Semmi nem örök

Semmi nem örök és soha nem is volt,

minden másodperc egy új kihívás,

s a végtelen csak növeli a sort.

Mindenki változik, tetszik, vagy sem,

megkopik az elme, kifárad az erő,

és meggyengül a látás, a szem.

Ráncosodik a bőr, a kezek remegnek,

az egykori szépség a múltba vész,

s a tettek a feledésbe vezetnek.

Semmi nem örök, a szeretet is alszik,

megtette a dolgát és visszavonult,

a szava többé már nem hallik.

Az idő túlmutat rajtunk

Az idő túlmutat rajtunk, bármit tegyünk,

nem szépít meg semmit, nem hazudik,

s nem foglalkozik vele, mi lesz velünk.

Nem áltat, nem ígér, s nem is kegyelmez,

nem szán meg, nem könnyezik értünk,

nem veregeti a vállunkat, fegyelmez.

Nem ölel át, s nem fogja meg a kezünket,

nem csókol arcon, nem játszik velünk,

azonban ő zárja le majd a szemünket.

Az idő túlmutat rajtunk, kicsik vagyunk,

erőtlenek, gyengék és túlontúl gyávák,

a végtelenben nem harsog a szavunk.

Csodálatos jövőkép függ

Csodálatos jövőkép függ a múzeumi falon,

rajta háború, pusztulás, temető látszik,

ez a kép valósághű és realista nagyon.

A kép előtt állók tekintete merev, komoly,

döbbenten bámulják az alkotást sokáig,

és egyikük arcán sem látszik mosoly.

A lelkükben, mélyen, megborzong valami,

szinte érzik a bőrükön azt, amit látnak,

és eszükbe jutnak elődeik intő szavai.

Csodálatos jövőkép függ az emberek előtt,

ez a kép lefesti a számukra a rémálmot,

és próbál hatni rájuk mindenekelőtt.

Hiba nélkül még

Hiba nélkül még nem létezett ember,

és ez így is marad, míg a világ világ,

sokan járnak bekötött szemmel.

Hiba nélkül még nem született senki,

ez a természet rendje és a fintora is,

ám a szépet, a jót, észre kell venni.

Mindenkinek más az útja

Mindenkinek más az útja és másfelé vezet,

van, akinek göröngyös, másnak sima,

a sors ellen az ember ritkán tehet.

Némelyik út túl hosszú, sok akadállyal teli,

aki olyanon halad, az sokszor kesereg,

s a boldogságát gyakran nem is leli.

Más utak túl rövidek, s hamar véget érnek,

az azokon haladók fiatalok maradnak,

nem sokat nevetnek, keveset félnek.

Mindenkinek más az útja, s másként viseli,

az élet nem azonos terheket osztogat,

ám az önmagáét mindenki cipeli.

A gyűlölet rátelepszik

A gyűlölet rátelepszik mindenre, az életre,

és folyamatosan mérgezgeti a lelkeket,

hiába fogadják ezt sokan kétkedve.

Megmérgezi a perceket, órákat, s napokat,

méreggel telített az étel a víz és a levegő,

a gyűlölet gyorsan feledteti a bajokat.

Haragra buzdít, viszályt szít, s ölni késztet,

ellenséget csinál a legjobb barátokból is,

és nem marad utána más, csak érdek.

A gyűlölet rátelepszik a szeretetre, s a jóra,

igyekszik elfojtani az összes igazi érzést,

és soha nem hallgat az értelmes szóra.

Az idő vándora

Az idő vándora megfogta a kis batyuját,

s végiggondolta miket pakoljon bele,

mielőtt bezárná a kis háza kapuját.

Pakolni való pedig szép számban akadt,

szerelmek, érzések, vágyak és álmok,

a szíve a bánatba majd beleszakadt.

Szomorú volt, hogy nem várhat tovább,

ám sietős a dolga, hisz ketyeg az óra,

s muszáj mennie egy házzal odább.

Azért még igyekezett elpakolni ezt, azt,

a szeretet emlékét, a béke pillanatait,

nem pedig szemetet és gisz-gazt.

Megrázta a batyut, érezte van ám súlya,

mégis eltette a fiatalság vidámságát,

és az egészség perceit is az útra.

Beszuszakolta melléjük a jót, a reményt,

a becsületet, tisztességet, az értelmet,

s nem utolsósorban az igaz erényt.

Az idő vándora bekötötte a batyu száját,

elmerengett, milyen csodás volt régen,

körbenézett, s lekapcsolta a lámpát.

A háború kutyái

A háború kutyái ünnepekkor is ugatnak,

és félelemben tartják az embereket,

miközben a vesztükbe rohannak.

Néha itt, néha ott tűnnek fel csapatosan,

habzó szájjal vicsorítanak, morognak,

s ráijesztenek mindenkire alaposan.

Az emberek a szeretet ölelésére vágynak,

a békesség fényére, a lélek nyugalmára,

és ezt mutatják meg a sötét világnak.

A háború kutyái dühödten szaladgálnak,

és rárontanak bárkire, ha megtehetik,

elejét véve a boldog szabadságnak.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30