küzdelem Archívum - 3 / 26 oldal

Az idők kezdete óta dúl

Az idők kezdete óta dúl,

a végtelen háborúk sora,

a kizsákmányolás sajnos,

állandó, nem áll le soha.

A szabadságáért népünk,

rengeteg vérrel küzdött,

a történelem folyamán,

mégis másoktól függött.

1848–49. hős idők voltak,

s felcsillant egy új remény,

az elnyomó hatalom ellen,

lázadt a gazdag, s szegény.

Véres csaták folyamában,

kemény harcokat vívtak,

halálig küzdöttek sokszor,

végül mégis sokan sírtak.

Sírtak, mert elbuktak végül,

Kossuth álma vérbe fulladt,

hazánk a bosszútól vérzett,

a tűz ki mégsem szunnyadt.

A szabadság vágya most is ég,

a földünket idegenek akarják,

özönlik a sötét, bűzös mocsok,

ha ezt hagyjuk, el is ragadják.

Mennyit ér az a nép

Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,

amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,

melynek a sorsa sosem volt vértelen?

Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,

amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,

és amelyik folyamatosan csak pánikol?

Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,

és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,

s amelyiket könnyen taposnak a sárba?

Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,

amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,

s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?

Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,

és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,

csak részesülni akar árulása előnyeiből?

Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,

nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,

melynek a saját földje csupán terület?

Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,

és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,

s amelyikből kihalóban a harci szellem?

Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,

amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,

s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?

Egy nemzet sorsát eldöntheti

Egy nemzet sorsát eldöntheti, hol tartja az eszét,

van-e bátorsága megküzdeni a szabadságáért,

s mi jellemzi, a fényes kard, vagy a szemét.

Képes-e a hazájáért vészterhes időkben harcolni,

és egy emberként összefogva csatába indulni,

vagy fejet hajt, s akkor meg fogják sarcolni.

Képes-e félretenni a nézeteltéréseket, a haragot,

az egyéni sértettséget, dacot és a büszkeséget,

s odaadni a lelkéből, a szívéből egy darabot.

1848. március 15-én erre képessé vált a magyar,

a szabadság utáni vágy beragyogta a kék eget,

s mindőjük kardot kötött az oldalára hamar.

Petőfi Sándor és a márciusi ifjak kiálltak bátran,

szembeszálltak a zsarnokokkal, elnyomókkal,

s Magyarhon népe velük tartott e csatában.

Kitört a szabadságharc, fennen lobogott a zászló,

a piros-fehér-zöld szín ott volt már mindenütt,

most az elnyomottak tömegéből lett a vádló.

Kossuth Lajos hívó szavára hazatértek a katonák,

a huszárokat szólította a vér és a hazaszeretet,

s nem állította meg őket a félelem, babonák.

1848.-49. dicsőségét az emlékezet nem feledheti,

nem feledheti az áldozatokat, a vért, a hűséget,

és a magyar szabadságvágyat nem temetheti.

Egy nemzet sorsát eldöntheti, miért él, miért hal,

mi a fontos a számára és van-e benne becsület,

amelyik népben ilyen nincs, az biztosan kihal.

Születésnapomra (evokáció)

Hatvannégy éves lettem Én,

itt a világnak közepén.

Ejnye-bejnye!

Ajándékot kapok magamtól,

s ez eltávolít a bajomtól,

minden szinten.

Fél évszázad sosem semmi,

ezalatt sokat kell tenni.

Bizony-bizony!

Lehettem volna én akármi,

soha nem szerettem várni,

senkire és semmire.

Mégsem lettem. Sajnos hiába,

kiáltom fájdalmam a világba.

Egye-fene!

Szakadatlan küzdelem az élet,

szenved benne épp elég lélek.

Fájdalom, szánalom.

Az igazságnak nyoma sincsen,

becsületem minden kincsem.

Az a nyerő erő!

Sokan nem értenek a szóból,

ám kérik a részüket a jóból.

Semmit nekik!

Aki a mások fájdalmának örül,

előbb nézzen otthon körül.

Silány-hitvány!

Én az egész népet tanítanám,

drága nemzetem és hazám.

Hív a tiszta szív!

Mindenki leplezni próbálja

Mindenki leplezni próbálja önnön hibáit,

a fájdalmait, a csalódásait, az érzéseit,

és elhallgatni az elvesztett vitáit.

Letagadni a valódi mivoltát, a valós énjét,

a legtitkosabb álmait, az izzó vágyait,

s eközben védeni a saját lényét.

Mindenki leplezni próbálja az igazi arcát,

a sebezhetőségét és az érzékenységét,

mialatt a lelke megvívja a harcát.

Amíg az embernek van

Amíg az embernek van hová hazamenni,

és van szerető családja, aki támogatja,

addig reménye is marad valamennyi.

Míg akad egy kevés pénze, meg támasza,

van, aki szeresse, féltse és megértse,

addig a sors számára lehet válasza.

Amíg az embernek van az élethez kedve,

s amíg él benne a küzdeni akarás tüze,

addig talpra tud állni, újra, rendre.

A rettegő lovag

A rettegő lovag megjárta a hadak útját,

és részt vett sok csatában, sokfelé,

sosem feledve önmaga múltját.

A harcokban bátran küzdött, hősiesen,

és nem félt a páncélos ellenségeitől,

követte a parancsokat hűségesen.

Egy éjszaka rémisztő látomása támadt,

páncél nélküli emberek gyűrték le,

és ebbe a tudatba bele is sápadt.

Reggel vastagabb páncélt vett magára,

s óvatosan, szinte félve nézett körül,

gondolta, ez lesz a gyógyír a bajára.

Harc idején többé nem rohant az élen,

visszafogta a lovát is, miközben félt,

s alig várta, hogy végre hazaérjen.

A kastélyában ülve is a félelem kínozta,

páncélban evett, ivott, úgy is aludt,

és sokat gondolt a tömegsírokra.

A rettegő lovag szégyene lett magának,

s kezdte elveszíteni a maradék eszét,

a páncéltalanokat tartva a bajának.

Az élet ütéseit

Az élet ütéseit bizony nem könnyű kiállni,

osztja ám az egyeneseket, a horgokat,

és a ringből nem lehet kiszállni.

Hiába jó a reflex, hiába hajolgat az ember,

a meccs alatt többször is padlóra kerül,

és fél, hogy ott is marad egyszer.

Ám tudja ha nem áll fel, mindennek vége,

vérzik a szemöldöke és számolnak rá,

ideje összeszednie magát végre.

Sejtelme sincs, meddig fogja még kibírni,

és hány menete lehet még neki hátra,

ám igyekszik a tiszteletet kivívni.

Az élet ütéseit kivédeni túlságosan nehéz,

aki ügyesebb, az jobban védi magát,

aki nem, az több pofont is benéz.

A szeretetnek ideje

A szeretetnek ideje, hogy felvegye a kardot,

és a reménnyel együtt csatába szálljon,

különben végleg elvesztik a harcot.

Ellenfelük akad bőven és igen kegyetlenek,

jól vív a gyűlölet, a harag, meg a düh is,

s mind sajnálat nélkül verekszenek.

Az oldalukon küzd a gonoszság, az ármány,

az irigység és a rosszakarat mellettük,

s kicsivel hátrább a csinált járvány.

Az elvetemültség és a kapzsiság sem kutya,

a vérszomj vérszemet kapva vérengzz,

s ott a butaság is, amely igen buta.

A szeretetnek ideje kiállnia a lovagi próbát,

másképp elbuknak a reménnyel együtt,

és az el is döntené az emberek sorsát.

Egyre nagyobb a szakadék

Egyre nagyobb a szakadék az emberek között,

egyre nő a feszültség, a meg nem értés,

és a tudatlanság rejlik emögött.

Egyre terjed a gyűlölet, a levegő haraggal teli,

a téboly beszennyezi a mindennapokat,

és ennek okát mindenki másban leli.

Egyre nagyobb a szakadék az emberek között,

a szeretet és a jó szándék vészesen fogy,

a butaság teret nyer az értelem fölött.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31