Saját alkotásaim
Egyre nagyobb a szakadék az emberek között,
egyre nő a feszültség, a meg nem értés,
és a tudatlanság rejlik emögött.
Egyre terjed a gyűlölet, a levegő haraggal teli,
a téboly beszennyezi a mindennapokat,
és ennek okát mindenki másban leli.
Egyre nagyobb a szakadék az emberek között,
a szeretet és a jó szándék vészesen fogy,
a butaság teret nyer az értelem fölött.
A pökhendi hörcsög hajókázik a szakadék felé,
ott szeretne fotózkodni majd, a mélységben,
hisz ő a legjobb, hasít a felismerés belé.
Amíg evez, az jár a fejében, hogy milyen bátor,
mennyire okos, merész, a népe kiválósága,
s ezt szereti is hallani, naponta százszor.
Már hallja, ahogy a lezúduló víz alul dübörög,
ez a robaj félelmetes és eléggé meg is ijed,
ám nem teheti meg, hogy csak ücsörög.
Ahogy a szakadék széléhez ér, nyel egy nagyot,
lelki szemei előtt látja az otthoni raktárait,
amelyekbe gyűjtötte a rengeteg magot.
Egy pillanattal később hirtelen zuhan is lefelé,
hangosan visítva markolja a csónak oldalát,
s nem érzi magát bátornak, mint idefelé.
A hangos becsapódás közben levegőt sem vesz,
utána felsóhajtva tapogatja a pofazacskóját,
s érzi, nem biztos, hogy mindent jól tesz.
A partra érve fellélegzik és örülni kezd nagyon,
övé lesz a dicsőség, ezt fotókkal bizonyítja,
s amit eme útjáért kap, az jókora vagyon.
A pökhendi hörcsög hajókázik büszkén tovább,
úgy véli, ennél mélyebb pont nem létezhet,
ám egy feneketlen örvény várja odább.
A szakadék felé tart a világ nagyon nagy része,
s miközben sötét viharfelhők gyülekeznek,
egyre halványul a reménység fénye.
A szakadék felé tart a szabadság és az értelem,
vesztésre áll a szeretet, harcban áll a lét is,
s meglehet, ez a harc nem lesz vértelen.
A szakadék szélétől csak lefelé vezet út, ott vége szakad,
az emberiség pedig immár oda szorult, a szélére,
s ha alázuhan, életben bizony nem marad.
A szakadék szélétől csak lefelé vezet út, s visszaút nincs,
alant, a mélyben, elhal a remény és minden esély,
elbúcsúzik a lét is, ami a legdrágább kincs.
A terelgetett folyó évszázadok óta rója az útját,
átjutott mezőkön, hegyeken, s völgyeken,
miközben nem felejtette a múltját.
Kicsi érként kezdte, azután patakként folytatta,
egyre növekedett, erősödött és szélesedett,
s a haladásban senki nem bolygatta.
Bármerre folyt, a folyásiránya természetes volt,
néha balra, máskor jobbra kellett kerülnie,
és maga előtt nehéz hordalékot tolt.
Tisztult a vize, miután mindettől megszabadult,
szépen és lassan hömpölygött ezek után,
s az éles sziklák közül is kiszabadult.
Egy ideje azonban egy félelmetes erő terelgeti,
leszabályozza azt is, mi legyen az iránya,
s ilyetén a szabad folyást nem engedi.
A terelgetett folyó útja egy szakadék felé vezet,
ahonnan nem lesz kiút a számára sohasem,
s ez ellen meglehet, semmit nem tehet.
A szakadék aljára zuhanni bizony elég könnyű,
mind, aki nem küzd, s nem harcol keményen,
ott végzi és az a pillanat fájdalmas, szörnyű.
Amíg bárki leér odáig, retteg, s hangosan ordít,
iszonyatos félelem járja át valamennyi sejtjét,
s a becsapódáskor nincs semmi, ami tompít.
Zuhanás közben bevillannak életének emlékei,
minden jó és rossz történet, öröm, s fájdalom,
a hite, a bizonyosság és a halvány sejtései.
Mikor a teste összecsap a kőkemény sziklával,
darabjaira hullik, csontjai eltörnek, s vérzik,
és a lelke elszáll a legféltettebb titkával.
A szakadék aljára zuhanni senki nem szeretne,
ám, ha nem tesz meg mindent a kis életéért,
elbukik, pedig még sokáig életben lehetne.
A szakadék szélén állva és a mélybe lenézve,
oly sokaknak eszébe nem jutna az igazság,
milyen végzetesen kerültek veszélybe.
A meredély pereménél semerre nincs tovább,
kavicsok zuhannak lefelé a sötét semmibe,
itt már nincs visszaút, s nincs odább.
Egymást tipró emberek, akiket ural a félelem,
őrjöngve lökdösik lefelé az útjukba esőket,
s nem érzik, hogy ostobaságuk végtelen.
Érzéseiket elnyomva, feláldozva mindenüket,
megtagadva az értelmet, a tudást, s a hitet,
biz rettegve megtagadják az istenüket.
A sötétség parancsára, s annak a hívó szavára,
engedelmesen fejest ugranak a végzetükbe,
fel sem készülve a gyötrelmes halálra.
A szakadék szélén állva lassan megáll az idő,
s ha nem állnak ellen a gonosznak gyorsan,
nem marad más, csupán koromsötét jövő.
