félelem Archívum - 25 / 27 oldal

Az élet ösztöne

Az élet ösztöne úgy tűnik, kihalt,

mai világunkban nem kelt vihart.

Kihalóban az értelem maradéka,

s mindez az agymosás hozadéka.

Nem áll ki a család a rokonaiért,

nem harcol a szülő a gyerekeiért.

Nem óvja a barát a régi barátját,

s nem védelmezi önnön családját.

Lassan mindenki feladja önmagát

és ha kell megtagadja a földanyát.

Az emberi faj mindent megtagad,

úgyis, ha a szíve ebbe beleszakad.

Félelem és rettegés tölti be a teret,

mindez pánikhoz, s halálhoz vezet.

Levegőt venni is tilos lesz hamar,

ez az egész élet ugyancsak fanyar.

Az élet ösztöne biz el lett nyomva,

s a végzet nagyon előre lett hozva.

Ki nem idomul, koporsóban végzi,

akkor is, ha netán mindezeket kétli.

Arctalan lelkek

Arctalan lelkek róják az utat,

amely a végzetük felé mutat.

Pánikban élnek és rettegnek,

a sötét félelemnek engednek.

Meggyötörtek és szenvednek,

s ezzel a háttérnek kedveznek.

Orcájuk helyén maszk díszlik,

s ezt mindannyian megsínylik.

Szemük lesütve, lassan pislog,

s szinte már élettelenül csillog.

Nem mernek nézni, pláne látni,

hisz a látvány nagyon fog fájni.

Nem tudják, ki a másik, ki volt,

hozzájuk annak idején ki szólt.

Nem ismerik fel a családjukat,

sem egykori, közeli barátjukat.

Nem tudják már, ki nő, ki férfi,

mindőjük a sanyarú életét félti.

Saját gyermeküket sem védik,

s a pusztulásukat tétlenül nézik.

Mást megérinteni nem mernek,

s így nyugodalmat nem lelnek.

A szellő elől is riadtan bújnak,

ezzel teret engednek a búnak.

Ölelésről szó sem lehet többé,

szerelmük láttán válnak köddé.

Füttyszóra vackukba vonulnak

és a kihalás szélére szorulnak.

Remélik, hogy a szérum segít,

beadva biz a biztonságba repít.

Ezzel maguknak is hazudnak,

ám mást mondanak hazugnak.

Arctalan lelkek róják az utat,

a sors egykori énjükben kutat.

Sajnos csak ürességet találhat,

s így átadhatja őket a halálnak.

Zűrzavaros világban élünk

Zűrzavaros világban élünk,

s oly sok mindentől félünk.

Kilátástalan pillanatok árja,

mindenki a szerencsét várja.

Azonban nem jön, nem akar,

sokat életünkben nem zavar.

Ne számítson rá soha senki,

a reményt a kétely körbelengi.

Álomvilág köde reánk települ

és szürke napjainkkal elegyül.

Azonban senkit nem visz előre,

érezzük semmi nem lesz belőle.

Mégis biztat, küzdelemre hív,

újra, s újból megdobban a szív.

A lélek húrjain játssza a dalát,

s talán megnyerhetjük a csatát.

A vágóhídra hajtva

A vágóhídra hajtva, vonul a sok marha,

szomorú szemekkel bólogatnak,

s hiszik, ez a karma.

Egymást tapossák, rengetegen vannak,

faruk, fejük koccan a másiknak,

helyet ki nem hagynak.

Búsan bőgnek, patáik alatt száll a por,

néha-néha egymásba öklelnek,

s olyankor fellazul a sor.

A pásztorok biz röhögnek a markukba,

már előre dörzsölik a tenyerüket,

bűzt kapva az arcukba.

Kutyáik végzik el a munkájuk nehezét,

tépik, marják a marhák combját,

betöltve a korbács szerepét.

A balgatag csorda mindezt tétlenül tűri,

pedig vannak köztük borjak is,

mindőjüket a félelem fűti.

Fűti, hiszen párolog a csatakos szőrük,

ha nem állnak hamar ellent,

ki lesz cserzve a bőrük.

Kitörhetnének, hisz rengetegen vannak,

de mind retteg, a másikra vár,

ezért inkább meghalnak.

A néhány pásztor jól keresett a csordán,

learatták a tervük gyümölcsét,

az engedelmesség folytán.

Kutyáiknak dobtak oda néhány csontot,

azok hűen nyalták csizmáik talpát,

míg ők elosztották a koncot.

A marháknak emléke sem igen maradt,

a vágóhídra hajtva elvesztek mind,

az idő már nélkülük haladt.

Gondolatok sokasága

Gondolatok sokasága lebeg a térben,

tán kimondásra is kerülnek részben.

Legnagyobb részük a sötétben lapul,

őket az iszonyú félelem ejtette rabul.

A kudarctól való, oly rettegő félelem,

mely ellen soha nincs igazán védelem.

Biztosan a bizonytalanság, mi biztos,

a lelkekben parázsló érzelem titkos.

A szavak hazudhatnak, a száj járhat,

a testbeszéd azonban mindent áthat.

Megmutatja a valós érzést, a vágyat,

melyre csak az ölelésre váró vágyhat.

A tettek mégis sokszor csak lapulnak,

hibáikból igencsak nehezen tanulnak.

Gátlás, félénkség ereje uralja a teret,

a szív érzi, ennél sokkal jobb is lehet.

A sötétség kora

A sötétség kora reánk települ,

a vég elől senki nem menekül.

Manapság gonosz idők járnak,

sötét árnyak lelkünkbe vájnak.

Folytonosan félelmet keltenek,

a dolgok egy irányba lejtenek.

Vírusként növekszik a rettegés,

állandósult a hazugság, tettetés.

Zsarolják, s fenyegetik a népet,

jó testvérek közzé vernek éket.

Szétforgácsolnak sok családot,

s előkészítik a halotti palástot.

Eme világon túl sok az ember,

s jókora részük többé nem kell.

A homály háttere felfedi magát,

elhallgattatja az értelem szavát.

A hatalomért bármire képesek,

a világ minden pénzére éhesek.

Leigáznák a Napot és a Holdat,

aki élve marad, chipet hordhat.

Ez maradna az utókorra végleg,

a szabadság létezhetne, névleg.

Gyermekek, s unokák sírhatnak,

amiért ily örökséggel bírhatnak.

A remény biz haláltusáját vívja,

az igazságot a mélyből előhívja.

Kettejükre véres küzdelem vár,

addig, míg a sötétség kora lejár.

Nem telik el nap

Nem telik el nap riogatás nélkül,

az egész taktika a félelemre épül.

A félelem megtör, s beteggé tesz,

sokakból nagy roncshalmaz lesz.

Rettegnek nappal, rettegnek éjjel,

a szeretet érzése így hullik széjjel.

Átveszi helyét a gyűlölet, a harag,

az emberi lélek képlékeny anyag.

Eltompul az agy, az értelem kihal,

az őrület nem jó, nem szép, bizarr.

Elszáll a bizalom, s nem tér vissza,

eme aljas terv levét mindenki issza.

Régóta készül a gyilkosok mérge,

s immáron senki nem nézhet félre.

Beadatják majd vakcinában hamar,

hacsak a józan ész bele nem zavar.

Nem telik el nap riogatás nélkül,

az egész taktika a félelemre épül.

Maszkokkal fogják be a szájakat,

elpusztítják a világot, a vágyakat.

Az élet ára

Zűrzavaros világban élünk,

legtöbbször nagyon félünk.

A bizonytalantól és a mától,

a sokszor feltüzelt vágytól.

A kísértéstől, s a reménytől,

néha megfosztva szegénytől.

A gondoktól, a bajok sorától,

oly távol a csillagok porától.

A szegénységtől, a bánattól,

elvágva az összes támasztól.

A kínoktól, az égő sebektől,

a betolakodó sötét seregtől.

A csalódástól, a magánytól,

s az elkerülhetetlen haláltól.

A visszautasítástól, a Naptól,

a hamar bekövetkező fagytól.

A szerelemtől, meg az élettől,

a gyámoltalan, gyenge lélektől.

Végül is mindentől, ami drága,

az életnek igencsak nagy az ára.

Egy fiatal lány ébredezik a tó partján fekve,
kábán eszmél rá, hogy biz meztelen a teste.
Haja kócos, szemfestéke, rúzsa el van kenve,
nem tudja pontosan, mi is történt vele az este.

Oldalra pillant. Nem lát senkit. Üres a part.
Megerőszakolták? Teherbe esett? Attól tart.
Ruháit keresi. Szétdobálva hevernek odább.
Igyekszik magát összeszedni, indulni tovább.

A Nap lassacskán felkel. Emlékezni próbál.
Eközben gyötörten a bokrok között kószál.
Miközben sír, néhány pillanat jut az eszébe,
hogy indultak a barátnőjével tegnap az estébe.

Egy szórakozóhelyre mentek inni és táncolni,
gondolatai közben kezdi a homlokát ráncolni.
Mintha három srác tette volna nekik a szépet.
Nehezen, de megkísérli felidézni azt a képet.

Nevettek, táncoltak. A barátnője elment volna?
Dereng, attól kezdve a történet csak róla szólna.
Koktélokat ittak. Talán randidrogot tettek bele?
Az megmagyarázná, hogy bánhattak így el vele.

Most mitévő legyen? Merjen szólni otthon róla?
Akkor ezután az élete a szobafogságról szólna.
Nehogy terhes legyen! Akkor mindennek vége.
E titkot meg kell tartania, mert ettől függ a léte.

Halálra ítéltek vagyunk

Születésünkkor nem is sejtjük,

mi várhat reánk még az életben,

meglehet soha meg nem fejtjük,

bár sokszor elképzeltük lélekben.

Életünk útja rögökkel van telve,

s a sors akadályokat állít elénk,

fantáziánk bennünket átölelve,

kellemes álmokat repít felénk.

Mindez szemfényvesztés csupán,

a valóság bizony rideg, s kemény,

hiába bámul az ember olyan sután,

biz nem lesz vele mindig a remény.

Sőt, talán soha nem is volt mellette,

hiába hitette el oly gyakran magával,

a vágyak beszéltek folyton helyette,

igazából sohasem bírt el a bajával.

Bár akadtak jobb pillanatok, évek,

a szépség köde árnyalta a napokat,

lehettek csodás élmények, szépek,

mindez nem fedhette el a bajokat.

Halálra ítéltek vagyunk, nem mások,

mind úgy végezzük, bármi történjen,

az élet végtelenjében kavargó bábok,

elveszünk a halálba vezető örvényben.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31

Címke: félelem