Mindenki fölött eljár az idő, s mind elkopunk,
sem az elménk, sem a testünk nem a régi,
és biz lassacskán teljesen elfogyunk.
A teljesítményünk gyengül, a lelkünk kifárad,
nem tudunk gyorsan futni, mint egykor,
és a szánk már a beszédtől kiszárad.
Nem tudunk felugrani az asztalra páros lábbal,
nem ragyogunk, mint a fény a sötétben,
és nem birkózunk meg sok számmal.
A vágyaink még éltetnek, bár a szívünk fárad,
az érzéseinkben sokkal több a zűrzavar,
és az énünk eme helyzet ellen lázad.
A feledékenység többször látogat meg minket,
s minden alkalommal másként látjuk azt,
mennyire tudjuk teljesíteni a szintet.
Ugyanakkor mások ugyanazt várják el tőlünk,
ugyanazt, mint húsz, netán harminc éve,
s nem nézik, hogy mi is lett belőlünk.
Mindenki fölött ott függ a végzetnek kaszája,
s hiába nem hagytuk el fiatalon a világot,
utunk egyetlen helyre vezet, a halálba.