elmúlás Archívum - 9 / 9 oldal

Minden véget ér

Véget ér a reggel, a dél, az este,

elmúlik a nyár is, a forró beste.

Múlik majd az ősz, a rideg tél,

a tavasz is véges, elfújja a szél.

Múlik a fájdalom, s a betegség,

kopik az elme és vele a tehetség.

Elszáll a vágy, múlnak az álmok,

előbb-utóbb elpusztul mi álnok.

Véges a barátság, s a szenvedély,

lejár minden belépési engedély.

Kihűl a szerelem, az izzó parázs,

a lelket feldobó mámoros varázs.

Múlnak a percek, sietnek az órák,

kiszáradnak a vízzel teli tócsák.

Tovatűnik az idő, s emlék marad,

véget ér az élet, bármerre is halad.

Fájdalom

Az érzelmek útján vihar tombol,

nincs olyan, mit le nem rombol.

Szenved a lélek, s tűzben égve,

gyakran felpillantunk a sötét égre.

Magunkat kérdezzük, hogy lehet,

az ember a halál ellen nem tehet?

Tehetetlenül nézzük végig a véget,

miközben a fájdalom nagyon éget.

Ereinkben lüktet a vér, sajog a szív,

belül halljuk amint a szerettünk hív.

Hív és mégsem segíthetünk rajta,

mivel a halál nem az a kegyes fajta.

Küzdhetünk mi akármilyen bátran,

sőt, akár állhatunk körülötte százan,

minden hiábavaló. Átjár a szánalom,

ami marad nekünk, a kínzó fájdalom.

Ketyeg az óra

Senki nem hinné mi történhet vele,

míg fiatal, s a szíve álmokkal tele.

Azonban az idő kegyetlenül halad,

ugyanaz soha semmi nem marad.

Fájdalmak jönnek, mik nem voltak,

erről a régi öregek regéi is szóltak.

Kopik az elme, elszállnak a vágyak,

nem üzemel az, hogy élj a mának.

Minden pillanat megterhelővé válik,

a sors az emberrel gonoszul elbánik.

Mi egykor szép volt a távolba vész,

sokszor tétovázik és megáll az ész.

Ketyeg az óra, a mutatók nem várnak,

a végtelen illúziójának az útjába állnak.

A sötét valóságról lehullik majd a lepel,

végül nincs menekvés, bármit is teszel.

Leszállt az este

Lemenőben van már az őszi Nap,

s bágyatag sugarai átölelik a tájat,

a természet kis megnyugvást kap,

miközben a hívó másnapra várhat.

Enyhe szellő simít végig a fákon,

megborzongatja a sűrű bokrokat,

emlékek szárnya rebben a tájon,

felidézve a fájó emberi sorsokat.

Egy asszony sétál a közeli parkban,

tücsök ciripelés, madárének hallik,

bánatos, szomorúan sírdogál halkan,

körülötte az élet mindenfelé zajlik.

Észre sem veszi, s bandukol odább,

kegyetlen kórral küzd, nincs remény,

a családjára gondolva halad tovább,

bizakodik, a sors hozzá oly kemény.

Gyerekei, unokái imádják, szeretik,

tudja, hiányozni fog nekik nagyon,

gyakran felkeresik, ha csak tehetik,

mindez megszűnik majd egy napon.

Végre talál egy padot és fáradtan leül,

nem érzi jól magát, s elernyedt a teste,

az ereje elhagyja, nagyon gyenge belül,

még látja, amint végleg leszáll az este.

Vihar közeleg

Közeleg a vihar, sötétedik az ég,

a látás nem tiszta, s szédül a fej,

a test a megtévesztés lázában ég,

a lélek kiutat a sötétből nem lel.

Arcunkba fújja a szellő a pimasz,

konok, hazug, hitvány idő szavát,

reánk fagyott már a rideg grimasz

és nem érezzük semminek a javát.

A szem dolga az lenne, hogy lásson,

a szívé, hogy érezzen, az ész tudjon,

ne várjuk meg, hogy a rossz fájjon,

üssünk oda és a gonosz had fusson!

Lehet bármekkora a sötétség ereje,

észlelnünk kell mielőtt végleg késő,

csalfa, megtévesztő a háttér serege,

küzdjünk, vagy e vihar lesz a végső.

Elmúlás

Mi is az élet? Az elmúlás kezdete csupán.

Miközben nézelődsz kíváncsian, s furán,

felperzsel, felemészt, megéget, mint a tűz,

hiába futsz, végül úgyis a halál karjaiba űz.

Harcolhatsz ellene félénken, vagy bátran,

kiállhatsz magad, vagy kiállhattok százan.

Nyerhetsz is olykor, ám becsapod magad,

bármit is tégy, az utad az elmúlás felé halad.

Öregedés

Míg az ember fiatal, s élettel teli,

nem lehet akadály, mi útját állja,

legalábbis reméli és balgán hiszi,

emiatt évek múltán csalódás várja.

Rálegyint azokra, akik óva intik,

gondolataikat nyafogásnak tartja,

az idősebbek a butaságot hintik,

szentül hiszi és komolyan vallja.

Telik-múlik az idő, s döbbenet éri,

fáj a dereka, sajog a háta, a válla,

ezt bizony a sorstól nagyon kikéri,

szűnjön meg mindez, de még mára!

Ám hiába minden, a látása is romlik,

naponta kínzó betegségek veszik elő,

eddigi álomvilága cafatokra foszlik,

rájön végre, ezután nem lehet nyerő.

Reszket a két keze, eltompul az agya,

éltető emlékei szép lassan eltűnnek,

bőre foltossá válik, kiüt rajta a ragya,

egy nap a gondjai örökre megszűnnek.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31