ébredés Archívum - 3 / 3 oldal

Lassan nyílnak a szemek

Lassan nyílnak a szemek, s a pillák nedvesek,

a pupillák tágulnak, a figyelem nyiladozik,

és a homályos dolgok nem kedvesek.

Tisztul a látás és az árnyak eltűnnek a napon,

felszáll a köd a hazugok gonosz mezejéről,

ám az igazság fájdalmas, de nagyon.

A kábulat már nem tarthat sokáig, lassan vége,

az ébredés kegyetlen lesz, s igen iszonyú,

és feltör a mélyből a valóság végre.

Lassan nyílnak a szemek, sajna túlontúl lassan,

nem ártana gyorsabban ébredni, s pislogni,

mivel erre esély nem adódik gyakran.

Mikor ébred a tudat?

Mikor ébred a tudat, amikor már késő végleg,

és amikorra a mélységes álomból felriad,

körülötte az értelem falai égnek?

Mikorra már teljesen tehetetlenné válva retteg,

s esélye sem lesz visszafordítani a véget,

és csak bánja, miért maradt veszteg?

Mikor ébred a tudat, vagy ébred-e egyáltalán,

az utolsó pillanatban rádöbben a hibáira,

amint belép a gonosz sötét bejáratán?

Az ébredező Remény

Az ébredező Remény még igen kába,

lassan nyitogatja a lecsukott szemeit,

nehézkesen, pislogva néz előre, hátra,

s keresni kezdi a felkelő Nap kegyeit.

Általa kíván megújulni és észhez térni,

s az emberek előtt felvállalni önmagát,

hisz oly régóta csak árnyék, nem más,

cserben hagyta a gyönyörű Föld anyát.

Az ébredező Remény gyűjti az erejét,

a lelke tiszta, s a szíve az igazakért él,

elégedett nem tud lenni, csakis akkor,

ha mindenki boldog és senki nem fél.

Kakasszó harsan

Kakasszó harsan, hamarosan pirkad,

a világra ismét egy újabb nap virrad.

A sötétség árnyainak elmúlt az ideje,

nekik csak éjszaka van igazán sikere.

Éjszaka tombolnak, pánikot okoznak,

mindenfelé bizarr félelmet fokoznak.

Felerősítik a babonákat és a rettegést,

s dübörgővé teszik a halk reccsenést.

Zavarják a nyugodt, pihentető álmot,

a legszebb álomból is szedik a sápot.

Sokakat ki tudnak meríteni reggelre,

s gyakorta frászt hoznak az emberre.

Kakasszó harsan, a vidék ébredezik,

s ez így fog történni biz a végletekig.

A fény tovább küzd, s nem adja fel,

miatta a sötétség hatalomra nem lel.

A medve

A medve félálomban szundít,

néha a másik oldalára fordul,

álmaiban sok halat elpusztít,

s pihenő gyomra megkordul.

Arcán medvemosoly látszik,

s málna illatát érzi orra előtt,

fantáziája érzékeivel játszik,

mozog a szája, enne mielőbb.

Míg horkol, léptek zaja hallik,

s belopakodik néhány ember,

miközben az álmok sora zajlik,

végigmérik gyilkos szemmel.

Méregetik bundája vastagságát,

mekkora, s mennyi pénzt érhet,

növelné önmaguk gazdagságát,

a medve kegyelmet nem kérhet.

Nem fog kapni, ha nem ébred,

a gyilkosok megnyúzzák élve,

s akkor biz többé fel nem éled,

már körbe is állták mind, félve.

Hiszen rettegnek nagy erejétől,

hiába alszik, így is tartanak tőle,

halálát tervezték már az elejétől,

bízva, nem hallanak többé felőle.

A medve orrát megcsapja a bűz,

a gonosz bűze árad barlangjában,

e rémes szag minden álmot elűz,

felriadva széttépi őket haragjában.

Rózsaszín köd

Rózsaszín köd, átláthatatlan fátyol,

reád telepedhet bármikor és bárhol.

Vakká tesz a valósággal szemben,

hatására elalélsz, szépen, csendben.

Könnyűnek, boldognak érzed magad,

s eközben gyakran elakad a szavad.

Már ébren is álmodsz, az űrben jársz,

mindennél csodásabb pillanatra vársz.

Nem jutnak el a füledig mások szavai,

hidegen hagynak a gazdagok javai.

Epekedsz, nem alszol, s nem eszel,

egyetlen pillantástól zavarodott leszel.

Lassan felszáll a köd, tisztul a világ,

láthatóvá válik az összes rejtett virág.

Tisztábban csobognak a hideg patakok,

eljutnak hozzád a hallgatag panaszok.

Látod a reggeli Nap ragyogó fényét,

újra felfedezed önmagad igazi lényét.

Feltárul előtted a lehetőségek kapuja,

s szétoszlik a kétkedés maró hamuja.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30