Saját alkotásaim
Lassan ébredt a fáradt Karácsony és fogta a batyuját,
álmatagon rájött, hogy az idén lejárt az ideje,
s ideje bezárni a boldogság kapuját.
Lassan ébredt a fáradt Karácsony, s mélán álmodott,
tudatában volt, hogy sokaknak szerzett örömöt,
így pihenőre megnyugodva távozott.
Felharsant a kakasszó, a Nap mosolyogva ébredt,
kitörölte a szeméből a csodás éjjeli álmokat,
s útjára indult, amelyen el sosem tévedt.
Közben összegyűltek az udvaron a háztáji állatok,
mind a tyúkok, kacsák, libák, disznók, birkák,
a kecskék, a tehenek, köszöntve az új napot.
Hamarosan érkezett a reggelijük, az illatos széna,
a kukorica, a búza, a saláta, a tápláló moslék,
a lucerna, a friss fű, s újdonságnak a cékla.
Miután jóllaktak, a gazdájuk vidáman nézte őket,
elégedett volt a jószágaival, szépen fejlődtek,
és az elmúlt hónapban igen sokat nőttek.
Felharsant a kakasszó, mint minden áldott reggel,
a kakas büszkén hirdette a szemétdomb tetején,
amíg ő itt van, addig nem fog kelleni vekker.
Rózsaszín álmok homályosítják el a szemet sokszor,
a szép álmok ideje igen hamar lejár és eltűnik,
hisz a sors legtöbbször, nem a jóra voksol.
Rózsaszín álmok homályosítják el a szemet, vakítva,
és sikereket, dicsőséget vetítenek az ember elé,
ám mindezeket az ébredés, a sárba taszítja.
A legrosszabb napszak, a reggel, mikor ébreszt az óra,
s álmatagon, félkábán, keserűen ébred az ember,
tudván, hogy nem számíthat semmi jóra.
Lassan feláll és felfrissülésre a fürdőszoba felé baktat,
nem érti, nem képes felfogni, miért bünteti a sors,
s miért van az, hogy hétköznapok vannak.
A munka már régóta ássa a sírját és majd bele is teszi,
tenni ellene mégsem tud, nincs igazán választása,
s emiatt az örömét eme világban nem is leli.
A legrosszabb napszak, a reggel, tönkreteszi az álmot,
ez csupán a nyugdíjig lesz így, ha azt eléri valaki,
ám addig az élet, jócskán beszedi a vámot.
Édesden alusszák álmukat a szeplőtelen lelkek,
álmodnak mindenféle szépről, csodákról,
s reggelente újfent kihívásokra lelnek.
Velük kel a Nap és boldogan néz szerte-széjjel,
vidáman mosolyogva játszik a felhőkkel,
tudva, a Hold is így járja az útját éjjel.
Ébredezik a Remény, s törölgeti fáradt szemeit,
igyekszik talpra állni a sok-sok alvás után,
és begyógyítani eddig szerzett sebeit.
Az Esély is ásítozik és ezalatt a tetteire gondol,
hányszor, de hányszor segített másoknak,
nem egyszer, nem kétszer, sokszor.
Édesden alusszák álmukat, kiknek igaz a lelke,
akiknek a becsülete tiszta, mint a fehér hó,
s kik nincsenek önmaguktól eltelve.
Nem mindegy, hogy mire is tartjuk magunkat,
hogy mennyire ismerjük a belső énünket,
és mily módon oldjuk meg a bajunkat.
Bizony számít, miképpen tudunk jól harcolni,
hogyan állunk ki önmagunkért bárki ellen,
s miért is hagyjuk magunkat hajszolni.
Mennyire könnyedén hajtjuk a fejünket igába,
s adjuk fel a régóta dédelgetett álmainkat,
belekiáltva panaszainkat eme világba.
Nem mindegy, hogy reménytelen e az életünk,
vagy sikeres, teli a legmélyebb érzésekkel,
s az sem, alszunk, vagy végre ébredünk.
Álomba ringatni magunkat igencsak veszélyes,
hiszen abban a helyzetben elalél az agyunk,
s mit kivetíthet, az gyakorta szeszélyes.
Szeszélyes, hiszen tőlünk függetlenül változik,
néha szépet mutat, máskor pedig kalandosat,
ám gyakorta az ember rosszat álmodik.
Az ébredés pillanatában tisztulni kezd mindez,
vajon mit is láthattunk a lelki szemeink előtt,
s a tisztánlátáshoz el kell jutni egy szinthez.
Egy szinthez, mely sokaknak nehézséget okoz,
és mivel nem tud eligazodni önmagán sem,
immár az álmai jelentése után nyomoz.
Álomba ringatni magunkat egy érdekes utazás,
meglehet sokkal felkavaróbb, mint az élet,
s izgalmasabb, az igazság utáni kutatás.
Mindennap egy új kihívás, mikor megcsörren a vekker,
s az ember a legszebb álmából kerül ébresztésre,
ennél szörnyűbb perc, pillanat, nem kell.
Miközben nagyon nehezen és lassan kinyitja a szemeit,
az agya még fel sem fogja, hogy reggel van újra,
s elkezdi keresni önmagán az ébrenlét jeleit.
Rádöbben, sajnos ismét nekivághat egy nehéz napnak,
elképzeli, mennyi problémát is kell megoldania,
s tudja, rajta kívül még sokan ébren vannak.
Mindennap egy új kihívás, ez tudvalévő nagyon régen,
egy újabb bizonyítási lehetőség, egy újabb esély,
a szépet, s a jót megálmodja majd az éjben.
Láncra vert remény, lábbal taposott álmok,
elölt vágyak tömege, s iszonyú félelem,
a sors nagyon kegyetlen és álnok.
Sarokba szorított szeretet, mely igen retteg,
s jéghideg gyűlölet, kegyetlen ridegség,
biz rosszat tesz a léleknek, testnek.
Megváltozott érzelmek, becsapott emberek,
tomboló gyávaság, magukba fordulás,
és védtelenül hagyott gyermekek.
Láncra vert remény és torkot szorító bánat,
dühöngő reménytelenség, tétova percek,
az ébredés magára még meddig várat?
Meseországban mindennaposak a hazugságok,
biz mellékes az, hogy ki, miről is álmodik,
és nem készülnek erről tanulmányok.
Marionett figurák tartják kábulatban a népeket,
minden szépet ígérgetnek és biztonságot,
s olyat, mit fel nem foghat a képzelet.
Biza eme bábok mozgatói kegyetlen szörnyek,
kikben nem él jóság, gonoszak, szívtelenek,
s kik szenvtelen arccal gyilkolnak, ölnek.
Az ország lakóit megtéveszti a rengeteg mese,
lassan azt sem tudják, hogy mi lehet az igaz,
s emiatt a legtöbbjüknek fáj már a feje.
Piroskát ette meg a farkas, vagy nem ez történt,
netán Hófehérke szétverte a törpék csapatát,
s emiatt a herceg megszegte a törvényt?
Csipkerózsika ujját nem is szúrta meg a rokka,
egy csók sem ébreszthette, mert nem aludt,
s a sárkány igazából a hercegnő fogja?
Összezavarva, megosztva nem működik semmi,
a félelem, s a bizonytalanság rossz tanácsadó,
ezeken felül kell emelkedni és ennyi.
Meseországban ébrednek a lakosok, épp ideje,
és amikor a látásuk végleg ki fog tisztulni,
megszűnik a bábmesterek hamis deleje.
