Saját alkotásaim
Kényelmesebb nem gondolkozni, mint tenni,
és könnyebb félrenézni, mint elismerni,
viszont így igen nehéz előre menni.
Egyszerűbb követni a megtévesztett tömeget,
mint kiállni az igazságért, szabadságért,
és nem elfogadni a hazug szöveget.
Egyszerűbb fejet hajtani, az kevésbé fog fájni,
és semmibe nem kerül az engedelmesség,
csupán nem kell a valóságot látni.
Kényelmesebb nem gondolkozni, mint tudni,
a tudás fárasztó, félelmetes és megrettent,
biz könnyebb árulóként előre jutni.
Az öntelt patkány hitte, ő a legkiválóbb,
a legszebb, a legjobb, a zsenik zsenije,
s miatta lesz országa a legvirágzóbb.
Mindennap a tükörben bámulta magát,
nárcizmusa az egekig emelte a gőgjét,
s meg sem hallotta a többiek szavát.
Nem érdekelte a többi patkány siralma,
és a panaszuk sem hatotta meg soha,
egyedül önmagában volt bizalma.
Mulatozott, hazudozott és játszadozott,
mindent tagadott, mit előtte mondott,
s a népéért bizony nem fáradozott.
Bezzeg magáért igen, tömte a bendőjét,
elvárta, hogy mindig higgyenek neki,
és eközben itta a kedvenc pezsgőjét.
Elárult bármit is, ha haszna volt belőle,
ehhez talált magához méltó társakat,
és senki nem menekülhetett előle.
Dölyfössége túl ment minden határon,
a pökhendisége túlragyogta a Napot,
s elképzelte, kifog majd a halálon.
Azonban az nem sikerült, hisz elbukott,
saját telhetetlensége okozta végzetét,
és így a koronáig el már nem jutott.
Az öntelt patkány kudarca így végleges,
az egykori imádói táncolnak a sírján,
számára a hitványsága lett végzetes.
Kemény időket élünk, s rosszabbak jönnek,
miközben a világ tűzben ég, vérben úszik,
millióknak a szemébe szöknek könnyek.
Nem pihennek a történéseket irányító erők,
és bármit megtesznek a céljaik eléréséért,
hisz tudják, végül is ők lesznek a nyerők.
Rakéták és lövedékek szállnak a céljaik felé,
végzetesen beszennyezve földet, s levegőt,
az emberiség már nem sok jónak néz elé.
Folyamatos a hitegetés, hazudozás, félelem,
a rettegtetés, az elbutítás, a javak elvétele,
s mindezt az átlagember tűrni kénytelen.
Kénytelen, hiszen kiállni magáért képtelen,
és hiába húzza meg magát, hiába is remél,
a közelgő sötét jövője nem lesz vértelen.
Kemény időket élünk, amíg nem ébredünk,
és ha nem fogunk végre össze magunkért,
egy csettintésre megszűnhet az életünk.
A gyűlölet és a butaság kéz a kézben járnak,
s a hiszékenységgel karöltve tombolnak,
ha rajtuk áll, nem lesz többé másnap.
Mindenfelé hőbörögnek, dühöngnek rendre,
tajtékoznak a haragtól, ha észt találnak,
s az igazság nem intheti őket csendre.
Igyekeznek befészkelni az elmékbe, tudatba,
s az árulással kiegészülve igen büszkék,
sokszor az öntelt kábulatba zuhanva.
Amerre járnak, a Nap haptákban áll az égen,
s mosolyogva kíséri őket hódító útjukon,
nem a Hold, ők tündökölnek az éjben.
A gyűlölet és a butaság igen hatékony páros,
sikeresen gerjesztik a félelmet, rettegést,
s nem hiszik el, a tevékenységük káros.
Az idők kezdete óta dúl,
a végtelen háborúk sora,
a kizsákmányolás sajnos,
állandó, nem áll le soha.
A szabadságáért népünk,
rengeteg vérrel küzdött,
a történelem folyamán,
mégis másoktól függött.
1848–49. hős idők voltak,
s felcsillant egy új remény,
az elnyomó hatalom ellen,
lázadt a gazdag, s szegény.
Véres csaták folyamában,
kemény harcokat vívtak,
halálig küzdöttek sokszor,
végül mégis sokan sírtak.
Sírtak, mert elbuktak végül,
Kossuth álma vérbe fulladt,
hazánk a bosszútól vérzett,
a tűz ki mégsem szunnyadt.
A szabadság vágya most is ég,
a földünket idegenek akarják,
özönlik a sötét, bűzös mocsok,
ha ezt hagyjuk, el is ragadják.
Mennyit ér az a nép, mely összefogni képtelen,
amely önmagát pusztítja, s belülről rohad,
melynek a sorsa sosem volt vértelen?
Amely fejet hajt idegen uralom előtt bármikor,
amelyet nem a hazaszeretet, a szív vezérel,
és amelyik folyamatosan csak pánikol?
Amelyik véres pénzért behódol, árulóvá válva,
és megtagadja a gyökereit, a dicső múltját,
s amelyiket könnyen taposnak a sárba?
Amelyiknek már szégyen az egykori nagysága,
amely kicsi akar lenni, csak, hogy élhessen,
s melyiket torzzá tesz a gyűlölet vaksága?
Amelyik ahelyett, hogy példát venne elődeitől,
és fennen hirdetné az 1848.-49. ragyogását,
csak részesülni akar árulása előnyeiből?
Melynek nem a haza a fontos, nem a becsület,
nem Petőfi, Kossuth, és nem a szabadsága,
melynek a saját földje csupán terület?
Melynek egy része uszít, hergel, a másik ellen,
és megtesz bármit a félelem fenntartásáért,
s amelyikből kihalóban a harci szellem?
Mennyit ér az a nép, amely nem küzd magáért,
amely tétlenül nézi, hogy a porig lealázzák,
s nem áll össze egy nemzetté, a javáért?
Egy nemzet sorsát eldöntheti, hol tartja az eszét,
van-e bátorsága megküzdeni a szabadságáért,
s mi jellemzi, a fényes kard, vagy a szemét.
Képes-e a hazájáért vészterhes időkben harcolni,
és egy emberként összefogva csatába indulni,
vagy fejet hajt, s akkor meg fogják sarcolni.
Képes-e félretenni a nézeteltéréseket, a haragot,
az egyéni sértettséget, dacot és a büszkeséget,
s odaadni a lelkéből, a szívéből egy darabot.
1848. március 15-én erre képessé vált a magyar,
a szabadság utáni vágy beragyogta a kék eget,
s mindőjük kardot kötött az oldalára hamar.
Petőfi Sándor és a márciusi ifjak kiálltak bátran,
szembeszálltak a zsarnokokkal, elnyomókkal,
s Magyarhon népe velük tartott e csatában.
Kitört a szabadságharc, fennen lobogott a zászló,
a piros-fehér-zöld szín ott volt már mindenütt,
most az elnyomottak tömegéből lett a vádló.
Kossuth Lajos hívó szavára hazatértek a katonák,
a huszárokat szólította a vér és a hazaszeretet,
s nem állította meg őket a félelem, babonák.
1848.-49. dicsőségét az emlékezet nem feledheti,
nem feledheti az áldozatokat, a vért, a hűséget,
és a magyar szabadságvágyat nem temetheti.
Egy nemzet sorsát eldöntheti, miért él, miért hal,
mi a fontos a számára és van-e benne becsület,
amelyik népben ilyen nincs, az biztosan kihal.
A hazaárulás bűne soha nem megbocsátható,
senkitől, semmikor és semelyik időben,
s az effajta bűn nem is igazolható.
Régebben a büntetése egyértelmű volt, halál,
aki a hazáját eladta, bármennyi pénzen,
annak árulásában nem létezett határ.
Egykettőre lecsapott a hóhér bárdja a fejekre,
vagy kötél került a nyakakba egyhamar,
ezt az igazságtételt hagyva a jelenre.
A hazaárulás bűne újabban büntetlen marad,
és minden el van nézve a haza árulóinak,
miközben a világ a végzete felé halad.
Bizony többre képes az elme, mint a test,
amíg az elme a fantáziával szárnyal,
addig a test igen puhány és rest.
Bizony többre képes az elme, ha hagyják,
ha nem zárják be kalitkába, ketrecbe,
s még a becsületét is visszaadják.
Madarak éneke hallik messze a határban,
s lágy szellő cirógatja a virágszirmokat,
a tavasz tündére nincs már magában.
Rövid pihenője után örömmel tért vissza,
s mosolyogva lépked a kizöldellő réten,
vidám, hiszen a szíve és a lelke tiszta.
Madarak éneke hallik, újraéled a remény,
s miközben sürög az élet apraja-nagyja,
bárányfelhők úsznak március egén.
