Saját alkotásaim
Az igazi barátság kitart az utolsó percig,
kitart akkor is, ha már itt az alkony,
és az ereje a tiszta szívben rejlik.
Igen szorossá válik, ahogy múlik az idő,
minden perc és az összes tett érleli,
összeforr a múlt, a jelen, s a jövő.
Az igazi barátság kitart, míg csak élnek,
jóban és rosszban, örömben, bajban,
amíg átadják magukat a fénynek.
A végtelenbe vágyunk, oda, ahová húz a szív,
és ahová jutunk mind, érdemeink szerint,
de addig a lelkünk kemény csatákat vív.
A végtelenbe vágyunk, ahol örökké élhetünk,
hol a tetteink önmagukért beszélnek majd,
és ahol kiderülhet, mi volt a végzetünk.
Mindenki ragyogása meg fog szűnni egyszer,
ez történhet éjszaka, vagy történhet reggel,
ám mindenképp megcsörren a vekker.
A vekker, amely jelzi, hogy itt van az út vége,
már nem kell tovább szenvedni, küzdeni,
és megpihenhet a fáradt lélek végre.
Megpihenhet és az örökkévaló útjára léphet,
az útra, amely végig követi az élet folyóját,
oda, hol a szívekben majd örökké élhet.
Mindenki ragyogása végül egyesül a fénnyel,
és együtt járják a táncot a csillagok között,
megbékélve az összes emberi lénnyel.
Minél tovább él valaki, annál többet szenved,
annál jobban elkopik az elméje és a teste,
s nehezebb lesz a vége, mint a kezdet.
Mindazon örömök, amik annak idején voltak,
és amelyek képesek voltak boldogítani,
akkor még a szépről, s a jóról szóltak.
Azonban az idő múlása nem túlontúl kegyes,
vannak, akikben kevesebb nyomot hagy,
míg másokhoz sajnos kevésbé nemes.
Végül egy csöndes éjszakán bekopog a végzet,
legyen az ember otthon, esetleg máshol,
a halál megcirógatja, s közli, bevégzed.
Minél tovább él valaki, annál többet érhet el,
lehetnek sikerei, rátalálhat a boldogságra,
és ha szerencsés, a lelke békességre lel.
Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,
s ha csak azután ismerik el a szépségét,
miután többé nem láthatja a világot.
Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,
ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,
s elnémították mind, az igaz szókat.
Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,
és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,
a gyász pedig fájóan reánk köszönt.
Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,
ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,
ahol soha, a csillagok között nem fél.
Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,
hazugság volt az életünk minden perce,
s mindvégig a sötétségben lapultak.
Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,
ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,
s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.
Amikor a halál átölel, megnyugszik a lelkünk,
mert annyi fárasztó és fájdalmas év után,
végre sikerülhet igaz békére lelnünk.
Megszabadulunk a terheinktől, félelmeinktől,
a gondjainktól, bajainktól, kudarcainktól,
a negatív és a pozitív érzelmeinktől.
Megszabadulunk mindattól, akik mi voltunk,
elhagynak minket az álmaink, vágyaink,
és végleg leteszi a lantot a sorsunk.
Amikor a halál átölel, majd homlokon csókol,
felszabadultan indulunk a végtelen felé,
és az örök fény mindenért kárpótol.
Újrakezdeni sosem könnyű, de nem lehetetlen,
a megpróbáltatások sora kemény és nehéz,
s az ember bizony sokszor tehetetlen.
Nem tudja érdemben irányítani önmaga sorsát,
bár reméli és hiszi, hogy igenis képes erre,
mégsem érti meg az élet sava-borsát.
Újrakezdeni sosem könnyű, ám létezik remény,
amely segít, támaszt nyújt és erőt tud adni,
legyen az élet bármennyire kemény.
Mindig van ok a panaszra, s lesz is míg élünk,
amíg nem az történik, amit szeretnénk,
hiába vágyunk, óhajtunk, félünk.
Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat a jóról,
és hiába zárjuk be az elménket örökre,
ha kimaradunk mindenféle jóból.
Hiába kesergünk a sok-sok kimaradt esélyen,
és hiába hisszük, hogy mi jók vagyunk,
mind ott vagyunk, a sors kezében.
Mindig van ok a panaszra, míg csak létezünk,
és mindig is lesz, míg ember az ember,
önmagunkban jogosan kétkedünk.
Mikor nagyobb az arc, mint a csekélyke ész,
és a nem létező bátorság igen hősies,
igen hamar beköszönthet a vész.
Mikor túl nagy a száj, ám az értelem halott,
a hőbörgés és kivagyiság éli a világát,
odaüthet a sors, méghozzá nagyot.
Mikor nagyobb az arc, mint maga az ember,
és egyre csak nő, ezt észre sem véve,
biztosan leszakad majd egyszer.
Mennyit bír ki egy lélek, amíg küzd e világon,
mennyiféle terhet, gondot kell elviselnie,
s mi mindent muszáj, hogy kiálljon?
Mennyit bír ki egy szív, amely valóban szeret,
mely zord időkben is a szeretteiért dobog,
s fáj neki, ha értük többet nem tehet?
Mennyit képes elviselni az elme nyomás alatt,
mennyi keserűséget, bánatot, csalódást,
s csoda-e, ha egyben maradt ezalatt?
Mennyit bír ki egy lélek, amíg a végtelenbe ér,
az utazása közben számot vethet a sorssal,
vagy még azalatt is csak retteg és fél?
