Saját alkotásaim
A remény csírája lassan már előbújni sem mer,
és nagyon óvatos, mivel sokszor csalódott,
hiszen rátapostak már nem egyszer.
Mire szárba szökkenne, már van az újabb vihar,
az eddigieknél is erősebb és hatalmasabb,
s a vége csak az lehet, mindenki kihal.
A remény csírája csendben senyved a sötétben,
és mélázik magában, milyen nehéz a sorsa,
ezen a világon minden olyan törékeny.
Az élet és a sors már a kezdetektől vetélkedik,
igyekeznek mindig felülmúlni a másikat,
és mindkettő váltakozva kevélykedik.
Küzdenek fej-fej mellett, s néha egyazon úton,
ám gyakorta szemben állnak egymással,
és össze is vesznek a közös múlton.
Az élet és a sors nem mindig állhatja egymást,
mivel mindketten a győzelemre hajtanak,
s addig bizony megtesznek egy s mást.
Kifogást találni könnyebb, mint tenni a dolgunkat,
és egyszerűbb nem tudomást venni valamiről,
miközben irányíthatnánk is a sorsunkat.
Kifogást találni könnyebb, mint vállalni a terheket,
és ki is lehet bújni a felelősség alól, bármikor,
ezzel azonban csak nehezítjük a helyzetet.
Az élet igazságtalan és gyakorta a jókat bünteti,
a gyengéket, az elesetteket, a sebezhetőeket,
s nem igen hagyja az igazságot küzdeni.
Azt sem hagyja, hogy magára találjon a remény,
és a sors vigaszt nyújtson a sérült lelkeknek,
emiatt szenved is az a számtalan szegény.
Az élet igazságtalan, nem meglepő, ilyen is volt,
szűkmarkú és fukar az álmok beteljesítésével,
sokak számára soha nem a sikerekről szólt.
Egyszer minden fejezet lezárul, jól, vagy rosszul,
örömtelien, boldogan, netalán fájdalmasan,
kinek mit hoz a sors, egész élethosszul.
A fejezeteket az élet írja, szívvel, vérrel, könnyel,
és mindenkinek mást rejtenek ezek a sorok,
amit majd végül is, a végzet lekönyvel.
Egyszer minden fejezet lezárul, a könyv elkészül,
s mielőtt lecsukódik eme könyvnek a fedele,
az utolsó percben a rossz is megszépül.
Az élet nagy része fájdalom és oly kevés a jó,
számtalan szenvedés kísér minket végig,
sokszor jólesne néhány megértő szó.
Az élet nagy része fájdalom, s a sors kemény,
nem hatja meg senki vágya, könyörgése,
ami leginkább hiányzik, az a remény.
Mire a lelkünk eléri a fényt, rengeteget szenved,
és mialatt számtalan megpróbáltatást él túl,
megtanulja, jó, ha a jóságából nem enged.
Ha nem enged a rossznak, torznak, s gonosznak,
hitványnak, becstelennek, eleve romlottnak,
és nem hisz semmiféle hazug bolondnak.
Mire a lelkünk eléri a fényt, igen sokat tanulhat,
megtanulhatja, mi az igazság, mi is a valóság,
és többek között azt, miképpen javulhat.
Amíg csak élünk, a szívünkben remélünk,
vágyjuk a jót, a szépet és a lehetetlent,
s nem tudjuk, mi is lesz mivélünk.
Nem tudhatjuk, hová is sodor a sors szele,
és merrefelé visz majd az életünk útja,
de a lelkünk szeretettel legyen tele.
Amíg csak élünk, egyfajta csodára várunk,
és sokszor az álomvilágba menekülünk,
amíg önmagunkra rá nem találunk.
Mindenkinek van mit megköszönnie ezen világnak,
megköszönni mások segítségét, támogatását,
és ezzel elejét venni számtalan vitának.
Megköszönni a létet, bármilyen fájdalmas is legyen,
és megköszönni a sok gyötrelmet, szenvedést,
megérteni, az élet nem más, csak verem.
Megköszönni a sok sértést, megaláztatást, s gondot,
azt a számtalan hazugságot, ámítást, ígéretet,
amelyek befolyásoltak mindenféle sorsot.
Megköszönni a becsapást, az árulást, a kihasználást,
a szemfényvesztést, képmutatást, romlottságot,
és mindezzel elkerülni a szemrehányást.
Mindenkinek van mit megköszönnie, sajnos ez igaz,
azonban érdemes tudni, ez csupán színdarab,
és a lélek számára, soha nem lesz vigasz.
Mindenkinek vannak korlátai, kisebbek, nagyobbak,
és vannak elképzelései, eszméi, meg vágyálmai,
ám a végén dől el, az élet kin üt nagyobbat.
Mindenkinek vannak korlátai, amelyek gúzsba kötik,
amelyek tönkre tudják tenni a napjait, az éveit,
és amelyek elől a lelke soha el nem szökik.
