Saját alkotásaim
Elbúcsúzni a szeretteinktől túlontúl nehéz,
hiszen sokszor nem is lehettünk velük,
és annyira fájdalmas ez az egész.
Legtöbbször dolgozni voltunk, netán úton,
szinte minden percünket lefoglalták,
és nem változtathatunk a múlton.
Keveseknek adatik meg, hogy elköszönjön,
a tiszteletét és a háláját kifejezhesse,
s még egy kis időért könyörögjön.
Elbúcsúzni a szeretteinktől kegyes pillanat,
megismételhetetlen és szívszorongató,
megroppan a lelkünk egy perc alatt.
A lelkünk mélyén tudjuk, hogy leépülünk lassan,
fáradékonyabbá, gyengébbé válunk mind,
és a sors ostora végül rajtunk csattan.
Az egykori erőnk immár a múlté és csupán álom,
a tükörben sem azt látjuk, amit szeretnénk,
s nem akarjuk, hogy bárki velünk háljon.
A ragyogásunkat is elfújta a szél, s nem jő vissza,
ez nagyon megvisel bennünket, nagyon fáj,
hogy mennyire, az bizony a szívünk titka.
Végül feledésbe merülünk, mint aki nem létezett,
az emlékünket a szeretteink őrzik, míg élnek,
és a kaszás mindig is mögöttünk lépkedett.
A lelkünk mélyén talán soha nem volt nyugalom,
a békesség és a szeretet sem vitte túlzásba,
s legvégül, az eltávozás lesz a jutalom.
Nem értékeljük azt, amit természetesnek veszünk,
és nem mérjük fel a szeretteink fontosságát,
amíg még itt élnek mellettünk, velünk.
Amikor végleg eltávoznak, égetően fáj a hiányuk,
akkor döbbenünk rá, mennyit is vesztettünk,
s belátjuk, ez az érzés nem az ő hibájuk.
Bizony nem, hanem velünk született emberi hiba,
egyfajta gyarlóság, önámítás, közömbösség,
s csak későn ébredünk, efelől nincs vita.
Nem értékeljük azt, ami a napjainkat szebbé teszi,
mert ilyenek vagyunk, mindig telhetetlenek,
és a nyugalmát sajnos sokunk nem is leli.
Amíg a szívünkben élnek a kedves pillanatok,
a szeretteink, a rokonaink arca, s emléke,
addig velünk köszöntik a pirkadatot.
Velünk ébrednek és mellettünk alszanak éjjel,
álmunkban meglátogatnak, mint egykor,
és hívnak, náluk is nézzünk széjjel.
Náluk, hol megállt az idő és örök a nyugalom,
ahol a szeretet állandó, akár a békesség,
s az a hely, maga az igazi jutalom.
Amíg a szívünkben élnek, kitartásra biztatnak,
erősítik a lelkünket, támaszul szolgálva,
s remélve, a tetteinkben bízhatnak.
Meg kellene védeni a múltunkat, az álmainkat,
megőrizni szívünkben a régi szép időket,
s beteljesíteni az áhított vágyainkat!
Nem szabadna elengedni a jövőnek az esélyét,
s védtelenül várni a rosszat, a végzetünket,
és eljátszani valamennyiünk reményét!
Nagy hiba a fejünket lehajtva vágóhídra menni,
s ott tétlenül várni, hogy végezzenek velünk,
igenis tudnánk önmagunk létéért tenni!
Nem hagyhatjuk elpusztítani a szeretteink sorát,
és nem hagyhatjuk magukra a gyermekeket,
szájtátva várva, a nem létező csodát!
Nem áldozhatjuk fel, mit őseinktől örököltünk,
harcolnunk kell, ha muszáj az idők végéig,
s a gonoszon soha ne könyörüljünk!
Meg kellene védeni a jót, az igazat és a szépet,
hisz a lelkünk is, s a szívünk is tudja, érzi,
az életünk nem érhet ily siralmas véget!
Soha nem tudhatjuk, hogy pontosan mit hoz a jövő,
mikor láthatjuk a szeretteinket majd utoljára,
és azt sem, a sors mekkora egy cselszövő.
Nem láthatjuk előre az életünk folyamának irányát,
az érzelmeink zűrzavarát, a sejtelmes szerelmet,
és önmagunk megismerésének a hiányát.
Nem számíthatjuk ki sajna a reánk váró csapásokat,
a lelkünket feldúló tragédiákat, a félelem fokát,
és sokszor rettegve feszegetjük a határokat.
Nem készülhetünk fel a váratlanra és a döbbenetre,
a boldogságra, a szeretetre, az őszinte örömre,
s a lelkünk sosem lesz kész a szörnyetegre.
Soha nem tudhatjuk, mikor is találkozunk a halállal,
vagy mikor jön elébünk a remény, a vágyakozás,
és meddig küzdhetünk még eme talánnyal.
Emberként meghalni manapság nem könnyű feladat,
megvédeni a saját szervezetünket és a testünket,
mielőtt az életünk éltető ereje végleg elapad.
Megóvni a szeretteinket is a rettenetes borzalmaktól,
hihetetlenül nehéz mindezeket kivitelezni sajnos,
hisz sokan nem tudnak a történő borzalmakról.
Emberként meghalni igen nehéz, eme sötét világban,
mert bemérgezve, rettegésben, s félelemben tartva,
módosítottan élhetnénk csak, a sötét rabigában.
A szeretteinket elveszíteni mindig fájdalmas és szomorú,
addig kellene velük törődni, amíg közöttünk vannak,
akkor már késő, mikor a sírjukon ott a koszorú.
Mindaddig kell megbecsülni őket, ameddig akad rá mód,
az arcukat megsimítani, a vállukat átölelni, s szeretni,
és mondani nekik alkalmanként néhány jó szót.
Segítséget nyújtani a bajban, vidámmá tenni a napokat,
enyhíteni a nehéz terheiket, amennyiben az lehetséges,
s őszinte szívvel védelmezni a kicsiket, nagyokat.
Ne hagyjuk, hogy mások döntsék el, meddig is élhetnek,
mikor hagyhatják el a lakásukat és merre mehetnek,
melyik pillanatban örülhetnek, s mikor félhetnek.
A szeretteinket elveszíteni drámai és hatalmas veszteség,
nélkülük mássá válik a saját életünk is, a végső percig,
végezetül elragad bennünket is a messzeség.
Védjük a szeretteinket, amíg megtehetjük,
ha nem tesszük, csak a létüket emlegetjük.
Addig óvhatjuk őket, míg életben vannak,
amíg szeretnek, s magunkra nem hagynak.
Nem engedhetjük, hogy végezzenek velük,
oly hiába is van hazugságokkal tele a fejük.
Nem hagyhatjuk, hogy lecsukják a szemük,
és az idő végezetéig ott kell legyünk velük.
Védjük a szeretteinket, mert szeretjük őket,
és féltenünk kell mindet, a férfiakat, nőket.
A gyermekeket főképp muszáj megóvnunk,
különben az idő csak rosszat őriz mirólunk.
Ha visszatérnének elhunyt szeretteink e világra,
megrökönyödve néznének mindenfelé körbe,
s inkább visszafeküdnének a sírba, de hiába.
A visszaút lehetősége örökre bezáródna előttük,
itt ragadnának a gondok, s a bajok közepette,
ám maradna egy nem szokványos előnyük.
Őket bizony nem tudnák elpusztítani újra, ismét,
nem hatna rájuk semmiféle praktika, s méreg,
bár nem tetszene nekik ez az újfajta ittlét.
Szomorúan látnák, mit is tesznek az emberekkel,
és miképpen tartják félelemben az utódaikat,
s manipulálnak zsarolással, fegyverekkel.
Ha visszatérnének, elhoznák az igazság lángját,
halhatatlanként harcolnának, velünk karöltve,
amíg a bűnösökből nem raknának máglyát.
