Saját alkotásaim
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg vezeti,
akinek nincs önuralma, öntelt és gőgös,
az a tébolyt a tökély szintjére emeli.
Hiszi, hogy érte forog a Föld, ő maga a Nap,
tehát megtehet bármit, bárkivel, mindig,
s eme tudattól naponta új erőre kap.
Amikor a pszichiátriát egy idegbeteg uralja,
a többi betegnek sosem lesz nyugalma,
és ha mégis, az a tébolyult kudarca.
Aki nem tapasztalta meg, mi is az a szegénység,
és aki soha nem nélkülözött semmiben sem,
annak nem is jelent semmit a reménység.
Aki nem tapasztalta meg, mit jelent a betegség,
a folyamatos kín, a szenvedés és a fájdalom,
annak nem mond semmit a végtelenség.
Aki nem tapasztalta meg, milyen is nélkülözni,
milyen is éhezni és pár jó falatra vágyakozni,
annak mit sem jelent a szó, könyörögni.
Aki nem tapasztalta meg, hogy milyen is a hitel,
milyen folyton rettegni és félelemben élni,
annak még a teljes győzelem sem siker.
Aki nem tapasztalta meg, milyen keserves a lét,
és mennyire rossz is esélytelenként küzdeni,
annak ez az élet, egyáltalán nem lehet tét.
Kapcarongy. Régen arra használták,
hogy betekerjék vele mindkét lábat,
hiszen a csizmában, s a bakancsban,
nélküle mindenki lába nagyon fájhat.
Manapság pedig arra, hogy befogja,
és elhallgattassa a sok emberi szájat.
Így került eme szövetdarab az arcra,
és így sarkalhatja a fuldoklót harcra.
Ilyetén okozhat légúti betegségeket,
és a normálistól eltérő jelenségeket.
Kapcarongy. Arctalan lesz az ember,
s míg él, nyugalomra, békére nem lel.
Betegség, fájdalom, kínok,
s gyomokkal belepett sírok.
Üres magány, üvöltő csend,
sekélyes érzések, ez a trend.
Ki beteg, ne reméljen sokat,
az egészségügy ellene fogad.
Nincs tisztesség, kihalt régen,
átgázolva becsületen és véren.
Lealázás, durva, bántó szavak,
a semmiért mégis elvárt javak.
Küldözgetés máshová, tovább,
a nyomorult húzzon el odább.
Sok hamis információ, s kétely,
megöli a lelket, mint a métely.
Ám a test sem várathat sokára,
hiába vár a megmentő csodára.
Sajna az nem jön el már soha,
a remény végleg elszállt tova.
Jön a szike, a helyzet komoly,
vérbe fagy a legszebb mosoly.
Hónapok óta a kórházakat járom,
az emberséget sehol sem találom.
Rideg közöny és gúnyos mosoly,
lekezelő hangnem, az biz komoly.
Küldenek ide-oda, csak menjek,
legyek vendége már a mennynek.
Nem érdekli őket a fájdalom foka,
a beteg húzzon el, ehhez van joga.
Ne reklamáljon és ne kérdezzen,
lehetőleg soha semmit ne érezzen!
Nincs hely a számára vegye észre!
Készüljön fel mindenféle vészre!
Félvak, mozgáskorlátozott, sánta?
Hiába fél, senki meg nem szánja.
Parkolni akar? Fizessen sokat érte!
Hogy idejöjjön arra senki nem kérte.
A borítékokat azért elvárják rendre,
mindenkit keményen intenek csendre.
A cél nem a gyógyítás, mire esküdtek,
vére forrna egy becsületes esküdtnek.
Belefáradtam, inkább beteg maradok,
jól tudom, gyorsan a sír felé haladok.
Hippokratész nem ezt álmodta régen.
Ki megszegi esküjét, a pokolban égjen!
