Saját alkotásaim
Ki nem mondott gondolatok, eltitkolt érzések,
fájó szívek és be nem vallott szerelmek,
mindig maradni fognak kérdések.
Kérdések, hogy miért így, miért nem másként,
s miképpen romlott el az, ami szuper volt,
hogyan viselkedhet az ember nyájként?
Ki nem mondott gondolatok és hamis igazság,
elferdített valóság, s ketrecbe zárt vágyak,
a pokolban lesz majd a végső vigasság.
Sokszor arról álmodunk, amit el nem érünk,
amire annyira vágyakozunk, ám hiába,
és ami elkísér minket, amíg élünk.
Sokszor arról álmodunk, amit a lelkünk rejt,
ami bearanyozhatná minden percünket,
akkor is, ha az utunk már lefelé lejt.
Sokszor arról álmodunk, mi a szívünkben él,
ami elhozhatná a fényt és a boldogságot,
s amit nem fújhatna el a reggeli szél.
Mindenki ragaszkodik ahhoz, amit megszokott,
a maga kis életéhez, a saját álomvilágához,
és a döntéseihez, melyeket meghozott.
Mindenki ragaszkodik ahhoz, ami eddig éltette,
a céljaihoz, a reményeihez és a vágyaihoz,
s mindahhoz, ami a lelkét nem sértette.
Amit a szív magában őriz, az sokszor ott is marad,
mélyen megbújva a legelrejtettebb zugban,
s meglehet, soha nem lesz szabad.
Ott bújik meg az eltitkolt szerelem, s a vágyálmok,
a remények, a félelmek, a reménytelenség,
és ott szövik hálójukat az ábrándok.
Amit a szív magában őriz, az befolyásolja a lelket,
feltüzelheti, feldobhatja, de le is rombolhatja,
s ezzel magának ássa meg a vermet.
Sötétség után a fényre kijutni, szinte hihetetlen,
az elme csak igen nehezen tudja felfogni is,
s ez a lélek számára bizony mérhetetlen.
Ledobni a láncokat magunkról mámorító érzés,
felülmúlja a legszebb álmainkat, vágyainkat,
s hogy ez mennyire jó, az nem kérdés.
Megszabadulni a rabigától, talán el sem hihető,
és egyszerűen nehéz ennél jobbat kívánni is,
mert ez a teher tovább már nem vihető.
Sötétség után a fényre kikerülni, igazán mesés,
s lehet róla sokat ábrándozni, utána áhítozni,
ám amit tehetünk érte, az sosem kevés.
Ábrándok suhannak láthatatlanul a hideg széllel,
és ismét reménykedéssel töltik fel a lelkeket,
oly valóságosnak tűnnek Karácsony éjjel.
A szívek mélyén régóta lapuló izzó vágyakozás,
az eltitkolt szerelmek, s a letagadott érzések,
néha-néha kell egy kis huncut játszadozás.
Ábrándok suhannak, s velük szárnyal a fantázia,
olyan boldogítóak tudnak lenni az ölelések,
s olykor a remélt cél ott van, hajszálnyira.
Keserű ábrándok, mint egy kávé cukor nélkül,
s hiába voltak az elképzelések szépek,
mind hamvába holtak lettek végül.
Törött szárnyú madárként zuhannak az álmok,
zuhanásukat fékezni teljesen képtelenek,
s érzik, hogy e világ milyen álnok.
Mint a jéghideg vízzel örökre elaltatott parázs,
olyasformán halnak el az izzó vágyak,
s velük pusztul az egykori varázs.
Keserű ábrándok szomorítják a szívet, a lelket,
a néhai, csodákra képes reménynek vége,
s az ember boldogságra nem lelhet.
Hogy nem unják még a birkák ugyanazt a rétet,
amelyet mindennap legelnek muszájból,
ez ellen, hogyhogy egy sem béget?
Reggeltől estig ugyanaz a fű, undorító, szálkás,
egyre többször forgatja fel a gyomraikat,
hiszen kemény, ízetlen és sárgás.
Nem csoda, hisz a füvet mérgekkel szórták tele,
csakis a juhok védelmében tették mindezt,
s nem véletlenül fáj mindőjük feje.
Egyre több hull el közülük, jerkék és bárányok,
ám e szerencsétlen állatok nem fogják fel,
hogy odalesznek a birka ábrándok.
Hogy nem unják még a levágásukat, a végüket,
a kényszerű akolba zárásukat minden este,
miért nem érzik veszélyben a létüket?
