Saját alkotásaim
A szabadság kapujában várakoznak a rabok,
vannak közöttük aprók, kicsinyek, s nagyok.
Hevesen dobog a szívük, fűti őket a remény,
és feltűnik a hajnalcsillag a magyarok egén.
A szabadság kapujában várakozik a nép java,
hiszen mindegyiküknek ugyanaz most a baja.
A bátorságukat összeszedve tartják a zászlót,
s együtt kivívják a szabadságot, a nekik járót.
Hogy tud úgy élni bárki, hogy elárulja népét,
és odadobja mások családját a kiirtásnak,
s a haláluk által gyarapítja pénzét?
A pénzét, mely milliók ártatlan vérétől ragad,
melyen nyomot hagyott idősebb és fiatal,
és amely a gyilkosok kezéhez tapad.
A hatalomért, s pozíciókért feláldozott lelkek,
nem fognak megbocsátani a bűnösöknek,
és azok feloldozást sohasem nyernek.
Nem mintha ez zavarná a gonoszok szolgáit,
hiszen éjsötét lelkük mérhetetlenül üres,
s vastag bőr fedi valamennyiük orcáit.
Hazudnak éjjel és nappal, letagadják az eget,
becsmérlik az igazat szólókat és a jókat,
a halállistán szerepel felnőtt, s gyerek.
Hogy tud úgy élni e lelketlen szörnyek hada,
nem sajnálva senkit és semmit, sohasem,
és mikor csap le rájuk már a kasza?
A halálunkat akarják mindenképpen, bármi áron,
körmönfontan adagolják a hazugságaik sorát,
és nyújtják a kínt, hogy az sokáig fájjon.
Elhitetik, hogy csak jót akarnak a Föld népeinek,
és közben bezárnak, egymás ellen uszítanak,
s fittyet hánynak az igazság tényeinek.
Éjjel, s nappal propagálják a gyilkot, a mérgüket,
s a luciferánus, gonosz körök kiszolgálásával,
jócskán kamatoztatják a véres pénzüket.
Statisztikákat hamisítanak, megmentőt játszanak,
ám valójában lelketlen, s aljas féreg az összes,
bármennyire is jónak, rendesnek látszanak.
Elveszik a született jogokat, a szabadságot leölik,
és semmiféle reményt nem hagynak táplálni,
mindazokat, kik ellenállnak, biz megölik.
A halálunkat akarják, mégis lehet másabb a vége,
ahhoz azonban küzdeni kellene az életünkért,
s felébredni az egész emberi fajnak végre.
A köpcös varangy vígan élt a birtokán,
régen túl volt már a híres béka iskolán.
Egész nap pöffeszkedett az árnyékban,
este pedig szúnyogozhatott a máséban.
Békatársaival elhitette, hogy ő kiváló,
és a többi békára a legjobban vigyázó.
Addig brekegett, amíg elhitték szavait,
ígérte, gyarapítja majd a brekik javait.
Meg is választották vezérnek gyorsan,
s reménykedni kezdtek biza a sorsban.
Telt-múlt az idő, s a vezérük változott,
legyintett rájuk, majd várába távozott.
Onnan nézett alá a becsapott várnépre,
s fotelében ülve mosolygott a tájképre.
A tájkép közepén önnön maga látszott,
és a kezében lévő koronájával játszott.
Hívei ellátták sok szúnyoggal, léggyel,
hasát simogatva el is bánt úgy néggyel.
Megkeresték a láthatatlanok egyik este,
ők jóval nagyobbak, így szavukat leste.
Ajánlottak neki kincseket, vagy halált,
s eme ajánlatuk bizony a szívébe talált.
Mondták, szép zöld területe kell nekik,
s ha nem adja magától, úgy is elveszik.
Ha engedelmes lesz, s feláldozza népét,
úgy gazdag marad és csodálhatja képét.
A köpcös varangy azóta is vígan dőzsöl,
s egy jó kis békairtástól meg nem hőköl.
