igazság Archívum - 4 / 12 oldal

A tudás és a tudatlanság

A tudás és a tudatlanság együtt rója az utat,

amit az emberiség hajnala óta járnak,

ám nem találtak sohasem kiutat.

Kiutat az élet nehézségei elől, a félelem elől,

s miközben az idő vasfoga őrölte őket,

érezték, hogy önnön világuk ledől.

A tudás próbálta tanítgatni a tudatlanságot,

és számtalanszor lehajolt érte a földig is,

mégsem hozott a sötétbe világosságot.

A tudatlanság csökönyös volt és nem tanult,

inkább befogta a füleit, hogy ne halljon,

holott a kíváncsiság benne is lapult.

Befogta a szemeit is, hogy ne lássa az igazat,

s inkább félrenézett, ha mégis meglátta,

a számára a hazugság a szent kirakat.

A tudás és a tudatlanság sokat veszekedtek,

a kapcsolatuk mindig is túl viharos volt,

bármerre is jártak, vagy tekeregtek.

Megjött az ősz

Megjött az ősz, s itt van a rettegtetés újra,

hiszen a félelmet mindig táplálni kell,

sokszor a járványok mögé bújva.

Az engedelmes nép pedig fejet hajt bután,

nem áll ellen és elfelejti ama mondást,

csak egyszer volt kutyavásár Budán.

Nem emlékszik erre és mindenre bólogat,

a kapcarongyot fel is kapja az orra elé,

ez aztán az igazi, önfeladó hódolat.

Nem gondolkozik, mert ahhoz ész is kell,

s túlontúl fájdalmas az igazságot látni,

azt látva a lelke nyugalmat nem lel.

Persze gyalázza azokat, akik mégis látják,

akik ki mernek állni, mernek küzdeni,

s akik a végüket tétlenül nem várják.

Megjött az ősz, aláhullanak az élet levelei,

s aláhullik a remény, amely túl gyenge,

mindenfelé fekszenek a lét tetemei.

Túl késő sajnálkozni

Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,

s ha csak azután ismerik el a szépségét,

miután többé nem láthatja a világot.

Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,

ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,

s elnémították mind, az igaz szókat.

Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,

és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,

a gyász pedig fájóan reánk köszönt.

Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,

ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,

ahol soha, a csillagok között nem fél.

Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,

hazugság volt az életünk minden perce,

s mindvégig a sötétségben lapultak.

Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,

ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,

s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.

Az önbecsapás nem vezet jóra

Az önbecsapás nem vezet jóra és nem segít,

bár egy ideig szebbnek tűnhet a világ,

ám ébredéskor az ember veszít.

Elveszíti a hitét a képességeiben, magában,

mindabban, amit eddig csak elképzelt,

de nem élt át számtalan bajában.

Csalódik az igazat hallva, a valóságot látva,

és megpillantva az élet morcos arcát,

leesik az álla, a szája pedig tátva.

Az önbecsapás nem vezet jóra és nem is fog,

lehet a képzelet bármilyen határtalan,

egyszer az elme mindenből kifogy.

Miután elköszönünk e világtól

Miután elköszönünk e világtól, békére lelünk,

megpihenhet a lelkünk és a tudatunk,

s örömmel csukjuk le a szemünk.

Szenvedtünk épp eleget, többet is, mint kéne,

feláldoztuk az életünk javát, másoknak,

és hittük, ennek sohasem lesz vége.

Nem is lehet, ha nem állunk ki önmagunkért,

ha nem küzdünk tiszta szívvel, őszintén,

és nem is harcolunk az igazunkért.

Miután elköszönünk e világtól, fejet hajtunk,

és megfogadjuk, ez nem kell soha többé,

holott minden ezen múlott, rajtunk.

Aki nem akarja látni

Aki nem akarja látni a valóságot, az igazat,

az egy álomvilágban és burokban él,

és nem hiszi, e világ csak kirakat.

Kirakat, mely ügyesen megtéveszt, becsap,

varázsol a szemeknek és a tudatnak is,

ám végezetül mindenkire lecsap.

Aki nem akarja látni, hogy mi lehet a vége,

s miként végezheti a végtelenre várva,

az jobb, ha egy irányba néz, félre.

Az igazság a börtönében szenved

Az igazság a börtönében szenved a kezdetek óta,

ott sínylődik, s ott is emésztődik fel teljesen,

minderről szól igen sok történet, nóta.

A rácsok mögül nézi, hogyan pusztítják el a létet,

hogyan bűvölik el az embereket hazugsággal,

és miként csapják be valamennyi népet.

Milyen módon uralkodik a gonosz a világ fölött,

s miként tudja uralni a hiszékenyek tömegét,

miközben ő áll, minden ármány mögött.

Hogyan használják fel az MI-t is önző céljaikra,

s miként fordítják majd azt az értelem ellen,

a saját szórakozásukra, gyilkos játékaikra.

Az igazság a börtönében szenved, de még remél,

még képes álmodni egy szebb, jobb világról,

de tudja, a gaz sötétség soha nem henyél.

Mi marad meg majd rólunk

Mi marad meg majd rólunk, miután távozunk,

jóként, vagy rosszként emlékeznek-e reánk,

s addig még mi mindenről álmodunk?

Mi marad meg majd rólunk a végtelen időben,

a szavaink, a tetteink, hogy kik is voltunk,

s lesz-e nyomunk, a csillagos jövőben?

Az igazi jellem ritka

Az igazi jellem ritka, egy drágakőnél is ritkább,

valódi ékesség ebben a jellemtelen világban,

és sokan nem értik meg majd a titkát.

A titka az emberség, a becsület és a tiszta lélek,

az egyenesség, a megbízhatóság, az igazság,

s mindettől a hitványak nagyon félnek.

Az igazi jellem ritka, mert mélyen van, legbelül,

nem kihívóan páváskodik szerte, amerre jár,

és a számára mindig a jóság lesz legfelül.

Az igazság súlyát elviselni

Az igazság súlyát elviselni csak kevesen bírják,

mert ahhoz becsület és nagy lelki erő kell,

akiknek ilyen nincs, magukat elsírják.

Az igazság súlyát elviselni gyakorta lehetetlen,

az emberek zömének ugyan nagy a szája,

ám a valóságban oly sokuk tehetetlen.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31