Saját alkotásaim
Faramuci ez a világ, kiszámíthatatlan, gonosz,
és kegyetlen, elvetemült, lelkeket eltipró,
amely még igen sok fájdalmat okoz.
Megtévesztő, szemfényvesztő, delejes csábító,
figyelmet elaltató, hazugságokat terjesztő,
és furmányosan, ármányosan kábító.
Faramuci ez a világ, olyan, amely bünteti a jót,
megbélyegzi a normalitást és az igazságot,
s amely elhallgattat minden igaz szót.
Az igazságszerető ember fájlalja, amit lát,
és szomorú a szíve a sok rossz miatt,
hiszen ő még látja a fűtől a fát.
Az igazságszerető ember a valóságban él,
és mindennap megküzd az igazságért,
miközben csendesen maga is fél.
Ki nem mondott gondolatok, eltitkolt érzések,
fájó szívek és be nem vallott szerelmek,
mindig maradni fognak kérdések.
Kérdések, hogy miért így, miért nem másként,
s miképpen romlott el az, ami szuper volt,
hogyan viselkedhet az ember nyájként?
Ki nem mondott gondolatok és hamis igazság,
elferdített valóság, s ketrecbe zárt vágyak,
a pokolban lesz majd a végső vigasság.
Tiszteletre méltóak azok, kik a jóért küzdenek,
és felvállalják a harcot, a mások harcát is,
s nem a rossztól, gonosztól függenek.
Tiszteletre méltóak azok, kik becsülettel élnek,
kik ugyanúgy szenvednek, mint mindenki,
és még akkor is segítenek, ha félnek.
Tiszteletre méltóak azok, akik nem lelketlenek,
s akik kiteszik a szívüket is egy igaz ügyért,
nem hagyva, hogy mások szenvedjenek.
Tiszteletre méltóak azok, akik szeretni tudnak,
akiket nem az érdek és nem is a pénz ural,
s akik maguk erejéből magasra jutnak.
Tiszteletre méltóak azok, akik valódi jellemek,
akik kitartanak a legnehezebb időkben is,
még úgyis, ha senkinek nem kellenek.
Tiszteletre méltóak azok, akik a szavukat állják,
akik segítőkezet nyújtanak az elesettek felé,
s akik a végzetüket tétlenül nem várják.
Mesevilágban élünk az idők kezdete óta,
mese van bőven, a kínálat végtelen,
s míg hallgatjuk, ketyeg az óra.
Ketyeg monoton, kitartóan, s állandóan,
ám észre sem vesszük legtöbbször,
csak hallgatunk, igen kitartóan.
Minden népnek megvan a maga meséje,
s legyen az szép, jó, netalán drámai,
bármilyen is, tálcán rakják eléje.
A fáradt elme pedig nem is gondol erre,
és miközben figyel, mélán bambulva,
maga sem tudja, hova, vagy merre.
Mesevilágban élünk, s ott is fogunk élni,
és mindaddig, míg fel nem ébredünk,
ama világban fogunk remélni, félni.
Az igazságot kimondani sokan nem merik,
mert félnek attól, hogy visszaüt reájuk,
és akkor a lelki békéjüket nem lelik.
Legtöbbször félnek szembesülni magukkal,
az egész életükkel és a csalódásaikkal,
a tengernyi gondjukkal, s bajukkal.
Félnek belátni a kudarcaikat és a hibáikat,
tagadják a szerelmeiket is, a vágyaikat,
s pláne letagadják a vesztes vitáikat.
Képesek letagadni a legszebb álmaik sorát,
s tagadják azt, milyen szerencsétlenek,
miközben folyvást várják a csodát.
Az igazságot kimondani soha nem könnyű,
igaz becsületet és gerincességet igényel,
és sokaknak ez a gondolat is szörnyű.
Szavakkal lehet hazudni és tettekkel bizonyítani,
érzelmekkel manipulálni, mindent letagadni,
s a jót a rosszal hasonlítani, viszonyítani.
Szavakkal lehet hazudni, s pont miattuk elbukni,
megtéveszteni könnyű, magyarázkodni nehéz,
az igazsághoz sok akadályon át lehet eljutni.
Az igazságot belátni nehezebb, mint tagadni,
és sokkal könnyebb becsukni a szemeket,
mint mindenkor embernek maradni.
Könnyebb félrenézni és az álomvilágban élni,
és könnyebb elutasítani a valóság létét is,
hisz sokkal egyszerűbb rettegni, s félni.
Az igazságot belátni nehéz, igen súlyos teher,
amit cipelni a lélek számára fájón keserű,
ám önnön lelkéért mindenki maga felel.
Igába hajtva nehéz megélni a mindennapokat,
nehéz kiteljesedni és szabad lényként élni,
s mindez megviseli a kicsiket, nagyokat.
Nehéz örülni, ha a Nap is a felhők mögé vonul,
ha a gondolkodás a butaság mélyére szorul,
s a hanyatló értelem semmiből nem okul.
Igába hajtva nehéz megérteni a lélek dallamát,
a szív dobbanását, a vágyat egy jobb világra,
és megélni az igazság tündöklő hajnalát.
Arcmaszk mögé bújva, nem ember az ember,
csupán egy szolga és egy arctalan senki,
ki önmagára a félelem miatt nem lel.
Aki nem vállalja fel az értékeit, s az igazságot,
mert retteg és könnyebb is fejet hajtani,
semmint képviselni az égető valóságot.
Könnyebb megtagadni a szeretteit, az álmait,
letagadni mindazt, amit valaha szeretet,
és megcsúfolni a legtitkosabb vágyait.
Könnyebb elhatárolódni mindentől, ha fáj is,
és egyszerűbb hátat fordítani a múltnak,
mintsem kardot fogni, még ma, máris.
Arcmaszk mögé bújva, a lélek sokat szenved,
és sokat gyötrődik, amiért olyan gyenge,
s amiért manapság igen sokat enged.
