Saját alkotásaim
Önnön korlátait mindenkinek ismernie kellene,
megismernie önmaga lényét, a lelke titkait,
és feltárni, milyen is az igazi jelleme.
Milyen valójában, miféle ember és miféle barát,
milyen családtag, képes-e segíteni a bajban,
és meri-e az igazságért hallatni a szavát.
Önnön korlátait csakúgy senki nem törölheti el,
valaha így született, eme korlátaival egyben,
s békességre csak ezek elfogadása után lel.
Könnyebb elfordulni, mint a valóságot látni,
s könnyebb mindig csak a szerencsére várni.
Könnyebb fejet lehajtani, mint szembenézni,
és könnyebb csak tagadni, mint megbeszélni.
Mikor eljön a csalódás, a mosoly tovaszáll,
hiszen nem tudnak együttműködni,
s ezért inkább gyorsan odébbáll.
Mikor eljön a csalódás, a bánat is jön vele,
a lelket átjárja az emésztő fájdalom,
s a szív szomorúsággal lesz tele.
Mikor eljön a csalódás, fejet hajt a remény,
és az elme végre elkezdi megérteni,
az élet nagyon sokszor kemény.
Amikor valaki hall a rosszról, de még nem érzi,
nevetve legyint egyet, s a halottakat mind kétli.
Miután az mégis bekövetkezik, pánikolni kezd,
és attól fogva az önbizalmából igen sokat veszt.
Amikor valaki hall a rosszról, ám mégis tétlen,
később ne hitegesse magát, hogy ebben vétlen.
Hiába fogja be a két fülét, hunyja be a szemeit,
nem kerülheti el, hogy megkapja önnön sebeit.
Miért tűrik az emberek, hogy kihasználják őket,
s elvegyék a reményeiket, minden álmukat,
kizsákmányolva férfiakat és nőket?
Miért tűrik az emberek a létük veszélyeztetését,
a szabadságuk, s a gondolataik korlátozását,
felhasználva mindőjük gyengeségét?
Miért tűrik az emberek a számtalan hazugságot,
a lelkük elnyomását, az értelmük pusztítását,
és mindazt, ami eltörli az igazságot?
Miért tűrik az emberek a jövőjük tönkretételét,
a folyamatos hamisságot, a kevesek uralmát,
és ama sok gonoszság véghezvitelét?
A távolban jár már a remény, szomorúan baktat,
eközben mereng a régi szép időkön, a múlton,
és mindazon, amit tőle az emberek kaptak.
A távolban jár már a remény, s vele tart az esély,
mindig barátok voltak és a sorsuk is hasonló,
számukra ez a világ csupa sötétség, veszély.
Aki burokban él, nem látja meg a Nap fényét,
ahogyan nem érzi a szellő cirógatását sem,
s így biztonságban hiszi önmaga lényét.
Nem hatja meg senkinek a fájdalma, bánata,
s nem fogja fel a valóságot, sem az igazat,
neki elég a hazug, csodás élet látszata.
Aki burokban él, úgy hiszi, mindentől védett,
és nem foglalkozik mással, csak magával,
észre sem veszi, a lelke üres, kiégett.
Egy borús reggelen ébredezik a felismerés kábán,
fáradtan nyitogatja a szemeit, vakarja a fejét,
és csodálkozik a valós történések láttán.
Kezd rádöbbenni, alaposan becsapták, rászedték,
rávették olyasmire, amit magától nem akart,
és eközben fölötte az irányítást átvették.
Egy borús reggelen eljön az feleszmélés pillanata,
az a jövő, amit ígértek, csupán egy hazugság,
s ezen nem segíthet a mesék griffmadara.
Az igazságot felfogni, s megérteni, sokszor nehéz,
elfogadni, elviselni, pedig még jóval nehezebb,
nagyon meg tudja terhelni a lelket az egész.
Az igazságot felfogni nem mindenkinek egyszerű,
és még ha sikerül is, gyakran tagadni próbálják,
annak függvényében, hogy az milyen jellegű.
Amikor rengeteg száj kiáltja azt, mást akar,
elég a békéből, s a biztonságból, már zavar.
Unalmas a kiszámíthatóság és a nyugalom,
hiszen nekik mindig kijár a pokoli jutalom.
Amikor számtalan szem tagadja a látványt,
felébresztik a lelkükben megbújó sárkányt.
Az pedig tüzet okád rájuk, s megégeti őket,
mind a kicsiket, nagyokat, férfiakat, nőket.
Amikor milliónyi fül nem szeretne hallani,
az igazságról csakis hamisakat kell vallani.
Valótlanságot, elfogadhatót, megtévesztőt,
félelmet gerjesztőt, rettentően elképesztőt.
Amikor rengeteg száj kiáltja, nincs értelem,
csak lázadás, tüntetés, amely nem vértelen.
Az ostobák maguknak tulajdonítják a fényt,
és megtagadnak mindenféle értelmes lényt.
