igazság Archívum - 11 / 12 oldal

Az igazság fáj

Az igazság fáj és ezért félnek tőle sokan,

s nem akarják elismerni a valóságot,

miközben az idő sebesen rohan.

Könnyebb a szemeket lesütni, nem látni,

mint elismerni a sajgó gyengeséget,

s a nem létező hamisságra várni.

Nehéz elismerni a hibákat, a tévedéseket,

s elfogadni a valóság igazi mivoltát,

elhallgattatva a biztos tényeket.

Egyszerűbb letagadni azt, mi nem tetszik,

s elhessegetni az önvád maró kínját,

hisz a léleknek ez jobban fekszik.

Ki hibázott, s nem létezik a számára kiút,

mivel meggondolatlanul tett valamit,

oda lett a jövője, s marad a múlt.

Az igazság fáj, gyakorta éget, mint a tűz,

elviselhetetlenül gyötörhet, kínozhat,

s bárkit a szenvedés mezejére űz.

Az igazság tükre

Az igazság tükre egy nagy bálteremben állt,

s elé járulhatott bárki, ki igazságot akart,

s kinek a valóság fontossá vált.

Kíváncsi emberek keresték fel igen sokszor,

kik remélték, hogy pozitív képet látnak,

s a sors további sikerekre voksol.

A tükör igazat szólt, nem hazudott senkinek,

és megmutatta a lelkek valódi mivoltát,

s nem nézett senkit semminek.

Egy napon elé járultak azok, kik lelketlenek,

kik elárulták a hazájukat, s a népüket,

s akik hazugságokat terjesztenek.

Akikben nincs becsület és nincs tisztességük,

lelkiismeretük pénz által megvehető,

s nekik a sötétség a reménységük.

A tükör rögvest megmutatta az igazi arcukat,

a jellemtelenségüket, a hitványságukat,

s hogyan végzik az aljas harcukat.

Felháborodtak a látottakon, s mind tagadtak,

de a tükör ezután a jövőjüket is láttatta,

s mutatta, a pokol felé haladnak.

Az igazság tükre nem kegyelmez, nem kímél,

nem állít valótlant, s nem hiteget senkit,

nem áltat, nem csap be, megítél.

A festő és az ecsete

A festő és az ecsete régóta kapcsolatban voltak,

s ketten nagyon sok alkotást hoztak létre,

műveik a szépségről, s a jóról szóltak.

Így teltek-múltak a közös éveik, szépen, lassan,

s voltak sikereik, volt rangos elismerésük,

mindig így alkottak, festettek nagyban.

Újabban nem értettek egyet, s másként éreztek,

szépre vágyott a festő, az ecset meg igazra,

s lassan a végső szakításhoz érkeztek.

Egy este, mikor a festő elaludt, eljött a pillanat,

az ecset egyedül fogott neki a munkának,

s kész is lett vele, mire jött a pirkadat.

Reggel a madárcsicsergés köszöntötte a Napot,

a festő álmatagon, fáradt szemekkel nézett,

s látta, ecsete érdekes üzenetet hagyott.

Az állványon egy nem általa készített kép várta,

a leplen, mely takarta, egy rövidke szöveg,

ez az igazság valódi arca, s ezt jól látta.

Felállt, az állványhoz ment, s lerántotta a leplet,

sokáig nézte az ecsete rendkívüli alkotását,

rájött, biz nem látott még ennél szebbet.

Sötét színek, rideg hangulat, ahogyan csak kell,

megrázó, elgondolkodtató, s félelmet keltő,

ki ezt látja, az igazság valódi arcára lel.

A festő és az ecsete nem találkoztak többé soha,

az ecset ugyanis belefáradt már mindenbe,

s útnak indult, maga sem tudta hova.

Hazug szavak

Hazug szavak áradata mérgezi a Földet,

mocskos szennye agyakat mos,

s besárgítja mind a zöldet.

Lezúdulva a zúgó árja félelmet gerjeszt,

s beszivárog a legapróbb résbe,

ott is csak rettegést terjeszt.

Elönti a művelt földeket, a virágos rétet,

a gonosz hatalmával manipulál,

és megfojtja a valódi létet.

Nyomás alatt tart, s még növeli a terhet,

megnyomorít, szétszakít, rémít,

és bárkik közé éket verhet.

Hazug szavak mételyezik a testet, lelket,

a szakadékba taszítják az életet,

ellenük az igazság nyerhet.

A Remény kardja

A Remény kardja sötét helyen várakozik,

a posvány mocsarában, egy sziklában áll,

új időkre, s újfent ragyogásra vágyakozik,

mikor az ereje valamely hős testébe száll.

Körötte csordogáló víz, s haldokló erdő,

amelyet a gonosz sötétség ármánya ural,

reméli, hogy a dicsősége hamarosan eljő,

s talán a sors nem lesz vele nagyon fukar.

Feljöttek már érte holtak is a homályból,

megpróbálták kihúzni, hogy őket segítse,

nem azért került ide az igazság honából,

hogy a bűnös réteget győzelembe repítse.

Ellenkezőleg pont velük fog leszámolni,

s pokolra küldeni mind az utolsó szálig,

valamennyiüket igazán öröm feláldozni,

biz minden csapása a dicsőségére válik.

A Remény kardja újra csillogásra készül,

mikor az igaz embereket segítheti ismét,

a segítségével e gonosz világ megszépül,

s többé a mocsárba nem tér vissza innét.

Az igazság tagadása

Az igazság tagadása rendszeressé vált,
s erősen terjedőben van a valótlan való,
mindenfelé a megtévesztés fátyla száll,
az élet nem más, nagy hazugság, csaló.

A mai, gondterhelt világunkban erősen
kihalóban vannak a tisztességes dolgok,
biz sokszor a jó szándékon, becsületen,
netán ezek hiányán buknak el a sorsok.

Nem elég az, hogy a bűn és a sötétség
korszaka immár erővel reánk telepedik,
igen sok ember, szervezet, kormányzat
gyakorta naponta hazugságra vetemedik.

Aljas módon kihasználják a dolgozókat,
azokat, kik adóznak, s az államot tartják,
intézkedéseikkel sajnos elnyomják őket,
segítés helyett kizsákmányolják, marják.

Azok, akik még ezen életre sem méltóak,
nagyon jól elélnek az ő izzadságuk által,
s bezzeg a terheikből és a küzdelmükből,
kínjaik sorából, részt egyikük sem vállal.

Mindenkit, kiben csak még létezhet a jó,
egyformán, ostoba bábukként kezelnek,
s mikor az igazáért küzd, vagy másokért
kinyitja a száját, hát még be is perelnek.

Törvényekkel akarják szabályozni, hogy
ki, miről, mit gondolhat, miket beszélhet,
aki rendes, jóravaló, igazságos elbírálást,
megértést, bizony már sohasem remélhet.

Az igazság tagadása hazugság, nem több,
valóságos bűntett az értelmes réteg ellen,
ezt biza nem ellensúlyozhatja semmilyen
intézkedés, homály, s bűbáj, vagy kellem.

Hiábavaló az agymosási kísérlet, a tiszta
szív és az ész ellen semmit nem tehetnek,
akkor sem, ha nekik nem tetsző személyt,
gonosz módon, az útból simán eltehetnek.

A sötétség kora

A sötétség kora reánk települ,

a vég elől senki nem menekül.

Manapság gonosz idők járnak,

sötét árnyak lelkünkbe vájnak.

Folytonosan félelmet keltenek,

a dolgok egy irányba lejtenek.

Vírusként növekszik a rettegés,

állandósult a hazugság, tettetés.

Zsarolják, s fenyegetik a népet,

jó testvérek közzé vernek éket.

Szétforgácsolnak sok családot,

s előkészítik a halotti palástot.

Eme világon túl sok az ember,

s jókora részük többé nem kell.

A homály háttere felfedi magát,

elhallgattatja az értelem szavát.

A hatalomért bármire képesek,

a világ minden pénzére éhesek.

Leigáznák a Napot és a Holdat,

aki élve marad, chipet hordhat.

Ez maradna az utókorra végleg,

a szabadság létezhetne, névleg.

Gyermekek, s unokák sírhatnak,

amiért ily örökséggel bírhatnak.

A remény biz haláltusáját vívja,

az igazságot a mélyből előhívja.

Kettejükre véres küzdelem vár,

addig, míg a sötétség kora lejár.

Igazság

Igazság, mely fel nem fogható,

s melyet a sötét homálya takar,

legtöbbször ugyancsak kioktató,

mi a legtöbb embert igen zavar.

Fájón lapul a tudás az értelem,

sötét háttéruralom az igazi úr,

egyre növekszik a fojtó félelem,

a háborúk tüzes sora világot dúl.

A tudás hatalma zűrzavart okoz,

kiemelhet a posvány mocsarából,

a médiák sora feszültséget fokoz,

mindenki iszik a végzet poharából.

A végzet pedig eljön hamarosan,

letörli az élet csíráját is a Földről,

magyarázkodik, ámde zavarosan,

hamu marad az életteli zöldből.

Maszkos Hazugság

Az ősidők elején, vulkánok lábánál,

megszületett a Hazugság a sötétben,

akkortájt még nem volt jobb nálánál,

vihar idején érezte magát fölényben.

Fölényben az összes élővel szemben,

valamennyivel, mi csak létezni mert,

éjjel és nappal is fürdött a szennyben,

tetteiben mindenkor nagy örömre lelt.

Az idő múltával rohamosan fejlődött,

egyre magabiztosabban rótta az útját,

bizonytalanságban biz nem vergődött,

még nem fedezte fel igazán a múltját.

Járta a világot, megismerte az embert,

csetlését, vergődését, kínjainak sorát,

manipulálhatóbb fajra ennél nem lelt,

időnként megállt, lemosni az út porát.

Egyszer csak útjába került az Igazság,

ellenszenvesnek találta az első perctől,

sejtette, ezután nem lesz sok vigasság,

azonban nem óhajtott eltérni a tervtől.

A tervtől, amelyet annyira dédelgetett,

istenként uralkodni, hiszen az neki jár,

önmaga hatalmában nem kételkedett,

az Igazság léte viszont a számára fáj.

Folyamatosan küzdöttek egymás ellen,

fegyverszünet igencsak ritkán adódott,

nem tűrte, hogy ellenfele fogást leljen,

vereség esetén fájón nagyot csalódott.

Manapság rendkívül megnőtt az ereje,

fontos támogatókat gyűjtött maga köré,

sokakat agymosottá tett gyilkos deleje,

rohammenetben került mindenki fölé.

Az Igazsággal kiélesedett harcot vívott,

alantas módszerei révén fölénybe került,

önnön pusztító erejében igencsak bízott,

a bánatok, gyötrelmek tengerébe merült.

Maszkot kényszerített az összes szájra,

sunyin röhögve nézte az ostoba nyájat,

tetteit soha, semmikor meg nem bánja,

az Igazság a visszavágásra sokat várhat.

Megfogalmazás kérdése

Hogyan lehet a jót rossznak,

a rosszat pedig jónak láttatni,

mindent homályba borítani

az utolsó fákat is kivágatni?

Elhallgattatni az igaz szavát,

dicsőíteni mi gyilkos, álnok,

mindenkit rabszolgává tenni,

míg el nem hallnak az álmok?

Megnyirbálni a mondandót,

letagadni az eltitkolt világot,

terjeszteni a sötétséget, posványt,

sárba tiporni megannyi virágot?

Agymosottá tenni a népeket,

elérni, hogy feladják a hazájuk,

eltörölni a saját történelmüket,

elhitetni, otthonuk nem a sajátjuk?

Ez megfogalmazás kérdése csupán,

a butítás módja a szavakban rejlik,

a sötétbe taszítás mindaddig tart,

míg az igazság többé fel sem sejlik.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31