Saját alkotásaim
Aki elhiszi bármely hazug ember szavát,
és nagy áhítattal isteníti is az illetőt,
az csak egyvalakit csap be, magát.
Hiszékenysége nagy mélységekbe küldi,
olyatén szintre, honnan a kiút nehéz,
és azután nem fog jókat derülni.
Nem veszi észre, igazából ő nem számít,
és nem több, mint kihasznált senki,
azt sem érzi, hogy valami sántít.
Aki elhiszi, hogy itt érte történik bármi,
és csakis miatta válik szebbé az élet,
azt nem utálni kell, hanem szánni.
A hergelés nem vezet jóra, vagy szépre,
a düh, a harag, csak pusztítani tud,
és mindez igen veszélyes a létre.
A felhergeltek magukat okosnak hiszik,
s tömegbe verődve bátornak tűnnek,
közben a gyűlölet zászlaját viszik.
A felhergeltek az igazat mind tagadják,
s tombolva bizonygatják az erejüket,
mások vesztét, pusztulását akarják.
A hergelés nem vezet el a békességhez,
s az indulatokat szabadjára engedve,
csak hozzájárul sokak félelméhez.
Nem hozhatjuk vissza soha a múltat,
hiába vágyunk rá és hiába siratjuk,
ám a jövő, az rajtunk is múlhat.
Nem feledhetjük el, miket is tettünk,
azt sem, kik is vagyunk valójában,
és az idők során mivé is lettünk.
Nem feledhetjük el, kiket szerettünk,
ki volt jó és ki volt rossz hozzánk,
s közülük már kiket temettünk.
Nem feledhetjük el a szívünk titkait,
az érzéseinket és a vágyaink sorát,
s hogy hallgattuk mások szitkait.
Nem feledhetjük el, miket hibáztunk,
mennyi sebet őriz még a lelkünk,
és leginkább kikkel is vitáztunk.
Nem hozhatjuk vissza azt, ami nincs,
és talán nem is létezett sohasem,
ám az emlékezet, az nagy kincs.
Önnön fájdalmát mindenki maga érzi,
maga szenvedi el és maga is viseli,
ugyanakkor a másokét kétli.
Kétli, hiszen az nem neki okoz kínokat,
nem az ő testét, lelkét, szívét gyötri,
s csak merengve nézi a sírokat.
A sírokat, melyekben a családja pihen,
melyekben az ismerősei fekszenek,
és képtelen elhinni, van ilyen.
Önnön fájdalmát senki nem feledheti,
nincs rá mód, az vele él, s vele hal,
soha nem fogja őt elereszteni.
A hiszékenység és a butaság együtt edzenek,
mindennap látogatják az edzőtermeket,
s ott izmaik fejlesztésébe kezdenek.
A hiszékenység és a butaság kézen fogva jár,
igen elégedettek önmaguk fejlődésével,
s hiszik, rájuk egy csodálatos jövő vár.
Varázsolnak a kezek, üresednek a zsebek,
a tátott szájak a csodálattól hangosak,
s meg vannak tévesztve a szemek.
Varázsolnak a kezek, tetőfokon az ámulat,
s miközben az emberek elméje alszik,
jól szórakozik az elitista társulat.
A Föld és az utolsó ember beszélgetnek,
eldiskurálnak az együtt töltött időről,
s ezután béke lesz, reménykednek.
Az ember lehajtott fejjel hallgat, bólogat,
nem tagadja le a Föld jogos panaszait,
és nem is vár a bűneiért bókokat.
Jól tudja, az emberiség nagyon is vétkes,
túl sok rosszat követett el a Föld ellen,
és ezért nem is lett a jövője fényes.
Végigdúlta a tájait, kibányászta a javait,
kipusztította a növény és állatvilágot,
és hazugságokba burkolta a szavait.
Folyamatosan háborúzott, fosztogatott,
önző és gőgös volt, nem kegyelmezett,
s amerre járt, sok halált osztogatott.
Mostanra már csak egy maradt közülük,
lejárt az idejük, ide juttatták magukat,
a végtelen többé nem hall felőlük.
A Föld és az utolsó ember kezet fognak,
s hosszasan néznek egymás szemébe,
az ember percei vészesen fogynak.
Halkan járja az idő a végtelennek útját,
közben figyel, tanul és szomorkodik,
látva az emberek jelenét, múltját.
Látva, mit tettek a Földdel, s magukkal,
mivé is lettek az önzéstől, irigységtől,
mert soha nem bírtak a bajukkal.
Mivé tette őket a pénz, no és a hatalom,
a kapzsiság, a lelketlenség, a harag,
s az elképzelt győzelem, jutalom.
Mivé tette őket a tudatlanság homálya,
a hiszékenység és az égető gyűlölet,
s a hiábavaló várakozás a csodára.
Azt is látja, él még bennük igaz szeretet,
vágynak a szerelemre, szépségre, jóra,
és úsznának a fényben egy keveset.
Szeretnének boldogok lenni és nevetni,
örülni, kacagni, felhőtlenül ragyogni,
s a gondokat, bajokat végre feledni.
Halkan járja az idő a felfedezetlen utat,
s tudja, az az út egy valódi labirintus,
az emberek sorsa meglelni a kiutat.
Annyira unalmas már mindaz, ami folyik,
a mindennapi hazugságok, ígéretek,
és az emberek lealázása porig.
Ugyanaz a lelki nyomás, ugyanaz a séma,
és ugyanaz a félelemkeltés, riogatás,
mintha nem létezne más téma.
Annyira unalmas ez a cirkusz, ez a gazság,
és gusztustalan, hogy ezt megtehetik,
egyvalami hiányzik, az igazság.
Régóta dühöng a vihar, homokot visz a szél,
szerte hordja a városokba és a falvakba,
s mindenki megszenvedi, aki csak él.
Régóta dühöng a vihar, tébolyultan tombol,
a homok belekerül az emberek szemébe,
s így nem látják, mi mindent lerombol.
