https://gyulaversei.hu/

Túl késő sajnálkozni

Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,

s ha csak azután ismerik el a szépségét,

miután többé nem láthatja a világot.

Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,

ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,

s elnémították mind, az igaz szókat.

Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,

és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,

a gyász pedig fájóan reánk köszönt.

Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,

ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,

ahol soha, a csillagok között nem fél.

Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,

hazugság volt az életünk minden perce,

s mindvégig a sötétségben lapultak.

Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,

ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,

s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.

Álomban tartva a világot

Álomban tartva a világot, könnyű azt uralni,

hisz míg édesden alszik és csak horkol,

nem érzi, mekkorát fog zuhanni.

Pedig fog, mégpedig gyorsan és igen mélyre,

ahonnan nem tud visszamászni majd,

s nem nézhet fel a tündöklő égre.

Ahol esetleg rádöbben, mekkorát is hibázott,

és mennyire kihasználták őt az altatói,

miközben önmagára nem vigyázott.

Álomban tartva a világot, bármit lehet tenni,

bármit, bármikor és az egész világgal,

és így fog elveszni az élet, ennyi.

Fájó látni és érezni

Fájó látni és érezni, hogyan telik el az idő,

hogyan kopnak el az érzékszerveink,

és hogy válik semmivé a jövő.

Miként foszlik szét egykori emlékezetünk,

egykoron biztosak voltunk valamiben,

ma már csak úgy feltételezünk.

Hajdani gyors mozgásunk immáron álom,

valaha lehoztuk volna a csillagokat is,

és most meg nincs, ami ne fájjon.

Fájó látni és érezni, hogy ronccsá lettünk,

és nemsokára a végtelen felé tartunk,

ahogy minden álmunk, s tettünk.

A nyugati szél összesodorta

A nyugati szél összesodorta a mocskot, szemetet,

és elárasztotta velük a falvakat, városokat,

az egész világot, utcákat, s tereket.

Eme szenny belepte a virágos kerteket, parkokat,

bejutott minden élőhelyre, a legkisebb résbe,

s elnyomta a segélykiáltó hangokat.

Fuldoklásra kényszerítette az emberek sokaságát,

akik nem hittek még a saját szemüknek sem,

s így eltűrték a tébolyult rohanását.

A nyugati szél összesodorta a gonoszt, s a rosszat,

az elvetemültséget, a kapzsiságot, az árulást,

a hatalomvágy pedig kitart, élethosszat.

A szabadságát vesztett madár

A szabadságát vesztett madár nem örül,

bús, szomorkodik, s életuntan csipog,

hiszen erős rácsok veszik körül.

Magába roskadva az emlékei után kutat,

milyen is volt valaha szabadon élni,

és miért nem talál most kiutat.

Annak idején, amikor a magasban szállt,

s az égen a tündöklő Nap felé tartott,

a természettel szinte eggyé is vállt.

Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,

s mielőtt észbe kapott, láncra került,

tudta, ez sok madárral megesett.

Azóta reményre nem talál, csak vegetál,

kap ugyan enni és inni, de csakis rab,

s az összes szép álma messze száll.

A szabadságát vesztett madár nem repül,

és régi önmagának torz mása csupán,

mégis reméli, hogy innen kikerül.

Szeretetet hirdetni karddal

Szeretetet hirdetni karddal, na az aztán igen,

még véletlenül sem tűnik gyűlöletnek,

és bár hihetetlen, de van ilyen.

Rotyog az üstben a méreg, végzetes a hatása,

akik főzik, mindenkinek adnak belőle,

és így jön el a jövőnek halála.

Gyorsan terjed a homály, lebutítva az elmét,

és elvakítva a szemeket örök időkre,

így felemésztve eme világ lelkét.

A jóság és a remény virágait levágják rendre,

az igazság bálái mind a tűzben égnek,

ezzel kényszerítik a szót csendre.

Szeretetet hirdetni karddal, ez egy jó szokás,

könnyű vele lesújtani a valóság fejére,

és az élőkre ez egy nagy csapás.

A bérencek világában

A bérencek világában az árulás természetes,

a számukra a becsület az ismeretlen út,

s amiket tesznek, az mind feltételes.

A világukban a jellemtelenség a megszokott,

lelketlenek, gonoszak, kapzsik és önzők,

s az uralmuk alatt sok az elnyomott.

Képesek bármire, hazudoznak, lopnak sokat,

és mindig kiszolgálják azt, aki fizeti őket,

ám egyszer előlük is elmegy a vonat.

Egyszer leáldozik a csillaguk és el is köszön,

nem lesz rájuk már szükség, soha többé,

kívül kerülnek majd az eddigi körön.

A bérencek világában a sötétség az igazi úr,

náluk nem ragyog a Nap és nem is fog,

soha nem jutnak a pokol tüzén túl.

Amíg ez a világ alszik

Amíg ez a világ alszik, a vihar csak tombol,

fákat tép ki a földből, tetőket szaggat,

és sok életet végleg lerombol.

Dühöngve tiporja a virágokat, s a reményt,

megsemmisíti a búzaföldeket, réteket,

és eltakarja a Napot is, szegényt.

Amíg ez a világ alszik, addig csakis pusztul,

a félelem, a rettegés, eluralkodik szerte,

és ez marad az utódokra jussul.

Emlékek virágai

Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,

van közöttük színpompás és van sötét,

mind ott nőttek, a tetteink fényén.

Van amelyik örökzöld, van hamar hervadó,

van szeretetet sugárzó, van kókadtabb,

s olyan is, amelyik mindig megható.

Van olyan, amelyik megdobogtatja a szívet,

olyan is, amelyiket megtépázott az idő,

s van, amely elérte a legszebb címet.

Emlékek virágai nyílnak a lelkünk mélyén,

mi gondozzuk és ápoljuk valamennyit,

s velünk köszönnek el létünk végén.

A Föld tragédiája

A Föld tragédiája az, hogy rajta él az ember,

az a faj, amely a többi lényt eltiporja,

és amelynek a béke nem kell.

Amely pusztít, rombol, háborúzik és gyilkol,

nem kímél senkit, semmit, sohasem,

s mely minden igazságot titkol.

Amely kizsákmányolja eme bolygó kincseit,

bemocskolja a vizét, a saját életterét,

s végül mégis elveszíti mindenit.

Amely képes a szeretetre, az ölelésre, a jóra,

a megértésre, a cirógatásra, a szépre,

és bizony képes a kedves szóra.

Ez a kettősség jellemzi, a pénz markában él,

egész életében hatalomra vágyakozik,

de a legapróbb történéstől is fél.

A Föld tragédiája, hogy mindezeket hagyja,

ám eljön az idő, amikor visszaüt majd,

s az lesz az ő legcsodásabb napja.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31