Saját alkotásaim
Egyre csak gyűlik a söpredék az asztal körül,
amelyen csak a színhúsokkal dolgoznak,
és ennek a hulladék soha nem örül.
Hisz a hulladék is szeretne minőséggé válni,
erről álmodott, s álmodozik a legelejétől,
ám erre alkalmatlan, ezt be kell látni.
Egyre csak gyűlik a söpredék és telik az idő,
a munka végeztével kezdődik a takarítás,
a söpredéknek immár nem lesz jövő.
Az értelem fáklyája csak pislákol a sötétben,
az egykor ragyogó lángja lassan kialszik,
s nyoma sem marad az idő ködében.
Az értelem fáklyája régen világította az utat,
az utat, mely egy jobb világ felé vezetett,
azonban most nehezen talál kiutat.
Az igazi barátság kitart az utolsó percig,
kitart akkor is, ha már itt az alkony,
és az ereje a tiszta szívben rejlik.
Igen szorossá válik, ahogy múlik az idő,
minden perc és az összes tett érleli,
összeforr a múlt, a jelen, s a jövő.
Az igazi barátság kitart, míg csak élnek,
jóban és rosszban, örömben, bajban,
amíg átadják magukat a fénynek.
A régi idők győznek az újabb idők fölött,
hiszen szebbek a múltbéli emlékeink,
s egy élettapasztalat rejlik emögött.
A régi idők győznek, az ifjúságunk kora,
mikor a szívünk reménnyel volt tele,
s mindezeket nem feledjük soha.
A végtelenbe vágyunk, oda, ahová húz a szív,
és ahová jutunk mind, érdemeink szerint,
de addig a lelkünk kemény csatákat vív.
A végtelenbe vágyunk, ahol örökké élhetünk,
hol a tetteink önmagukért beszélnek majd,
és ahol kiderülhet, mi volt a végzetünk.
Amikor szétdurrant a lufi, melyet nagyra fújtak,
akik nagyra fújták, rögvest el is dobták,
és máris kerestek helyette egy újat.
Pedig a lufinak annak idején nagy álmai voltak,
ő akart a legnagyobb és a legszebb lenni,
a percei, napjai, mind erről szóltak.
Azok akik pukkanásig fújták, most reá tapostak,
és lebecsmérlően pillantottak a cafatjaira,
kiderült, érte nem szívből rajongtak.
Amikor szétdurrant a lufi, jó hangosan süvített,
az egykori pökhendisége is sírba szállt vele,
s a környék kutyái közül sokat feldühített.
Az emberek mindig félnek és fájón remélnek,
s miközben már nem urai önmaguknak,
önnön okosságukról beszélnek.
Hiszik, hogy valakik és a véleményük számít,
s nélkülük ez a világ nem is működhetne,
miközben a sötétség deleje csábít.
Hiszik, hogy mind igaz, amit naponta látnak,
és amit hallanak, az csakis valóság lehet,
akkor is, ha ez mindőjüknek fájhat.
Az emberek mindig félnek, ám ez az ő bajuk,
de maguknak köszönhetik eme helyzetet,
hiszen elhitték, ér valamit a szavuk.
Az igazságot kimondani sokan nem merik,
mert félnek attól, hogy visszaüt reájuk,
és akkor a lelki békéjüket nem lelik.
Legtöbbször félnek szembesülni magukkal,
az egész életükkel és a csalódásaikkal,
a tengernyi gondjukkal, s bajukkal.
Félnek belátni a kudarcaikat és a hibáikat,
tagadják a szerelmeiket is, a vágyaikat,
s pláne letagadják a vesztes vitáikat.
Képesek letagadni a legszebb álmaik sorát,
s tagadják azt, milyen szerencsétlenek,
miközben folyvást várják a csodát.
Az igazságot kimondani soha nem könnyű,
igaz becsületet és gerincességet igényel,
és sokaknak ez a gondolat is szörnyű.
Minden évben eljátsszák ugyanazt a drámát,
igen jó szándékkal, megtervezett módon,
lecsökkentik a kacsáknak a számát.
Lecsökkentik, hogy a gyomrot ne is terhelje,
és ne nehezítse az emésztés folyamatát,
a testet, s a lelket is megterhelve.
Dehogy kell kacsa, vagy liba az embereknek,
ki ne vágyna másra, ropogós rovarokra,
hiszen az ínyencek azért lelkesednek.
El kéne már feledni a hagyományos étkeket,
és elhagyni a megszokott finomságokat,
beismerve a vágyak okozta vétkeket.
Minden évben eljátsszák ama hamis varázst,
amely hatékony a szemfényvesztés terén,
s amely elérheti a megkívánt hatást.
A pökhendi hörcsög hitte, hogy övé a mező,
s gőgösen tekintett minden más lényre,
beképzelte, mindig ő lesz a nyerő.
A pofazacskója állandóan tele volt búzával,
no meg kukoricával és más magvakkal,
nem is foglalkozott a társai bújával.
Neki csak önmaga számított, hisz ő a király,
a réteknek királya, a termőföldek ura,
s nem zavarhatta semmiféle viszály.
Az arroganciája hatalmas volt, felért az égig,
önteltsége által még félelmet sem érzett,
s eme tulajdonságait megőrizte végig.
Az elbizakodottsága már nem ismert határt,
nem csak éjjel, fényes nappal is kint járt,
és ezzel kivívta maga ellen a halált.
Egy szép őszi napon meglátta egy sasmadár,
amint alant, a fűszálak között álldogált,
s eztán már nem várt reá a fagyhalál.
A pökhendi hörcsög rövid élete így ért véget,
felfuvalkodottsága vele tűnt a semmibe,
s nem hatotta meg a hörcsög népet.
