https://gyulaversei.hu/

Agymosó Masa mossa

Agymosó Masa mossa a hiszékeny agyakat,

ezt teszi naponta, rendre, folyamatosan,

és mindig kétszer, az unott szavakat.

Így éri el, hogy a mosásának nyoma legyen,

és mindenki ugyanazt a mantrát hajtsa,

mind a földön, égen, vízen, s hegyen.

Igen szorgosan dolgozik, hisz ez a feladata,

ezért is kapja a pénzét és az elismerést,

hiszi, nemsokára eljön az ő pillanata.

A pillanata, amelyben fennen tündökölhet,

melyben fürödhet, mint a hal a vízben,

és amely által ragyogva üdvözölhet.

Agymosó Masa mossa a fogékony elméket,

s mindazt, amire a megbízói megkérik,

ha kell, rongyot, ha kell, kelméket.

Arcmaszk mögé bújva

Arcmaszk mögé bújva, nem ember az ember,

csupán egy szolga és egy arctalan senki,

ki önmagára a félelem miatt nem lel.

Aki nem vállalja fel az értékeit, s az igazságot,

mert retteg és könnyebb is fejet hajtani,

semmint képviselni az égető valóságot.

Könnyebb megtagadni a szeretteit, az álmait,

letagadni mindazt, amit valaha szeretet,

és megcsúfolni a legtitkosabb vágyait.

Könnyebb elhatárolódni mindentől, ha fáj is,

és egyszerűbb hátat fordítani a múltnak,

mintsem kardot fogni, még ma, máris.

Arcmaszk mögé bújva, a lélek sokat szenved,

és sokat gyötrődik, amiért olyan gyenge,

s amiért manapság igen sokat enged.

A tudás és a tudatlanság

A tudás és a tudatlanság együtt rója az utat,

amit az emberiség hajnala óta járnak,

ám nem találtak sohasem kiutat.

Kiutat az élet nehézségei elől, a félelem elől,

s miközben az idő vasfoga őrölte őket,

érezték, hogy önnön világuk ledől.

A tudás próbálta tanítgatni a tudatlanságot,

és számtalanszor lehajolt érte a földig is,

mégsem hozott a sötétbe világosságot.

A tudatlanság csökönyös volt és nem tanult,

inkább befogta a füleit, hogy ne halljon,

holott a kíváncsiság benne is lapult.

Befogta a szemeit is, hogy ne lássa az igazat,

s inkább félrenézett, ha mégis meglátta,

a számára a hazugság a szent kirakat.

A tudás és a tudatlanság sokat veszekedtek,

a kapcsolatuk mindig is túl viharos volt,

bármerre is jártak, vagy tekeregtek.

Megjött az ősz

Megjött az ősz, s itt van a rettegtetés újra,

hiszen a félelmet mindig táplálni kell,

sokszor a járványok mögé bújva.

Az engedelmes nép pedig fejet hajt bután,

nem áll ellen és elfelejti ama mondást,

csak egyszer volt kutyavásár Budán.

Nem emlékszik erre és mindenre bólogat,

a kapcarongyot fel is kapja az orra elé,

ez aztán az igazi, önfeladó hódolat.

Nem gondolkozik, mert ahhoz ész is kell,

s túlontúl fájdalmas az igazságot látni,

azt látva a lelke nyugalmat nem lel.

Persze gyalázza azokat, akik mégis látják,

akik ki mernek állni, mernek küzdeni,

s akik a végüket tétlenül nem várják.

Megjött az ősz, aláhullanak az élet levelei,

s aláhullik a remény, amely túl gyenge,

mindenfelé fekszenek a lét tetemei.

Valamiben reményt lelni

Valamiben reményt lelni egyre nehezebb,

egyre inkább fogyatkozik a józan ész,

s az értelem is jelentősen kevesebb.

Tömegek nyögik a hitványak gaz uralmát,

a hazugságaikat és az elnyomásukat,

hisz ezért kapja mind a jutalmát.

Elveszik és ellopják a kisemberek pénzét,

káoszt teremtenek a terveik szerint,

s elhozzák nekik a háború rémét.

A szabadságot véres csizmákkal tapossák,

mindenféle emberi jogot eltipornak,

és ezt szenvedi meg a lakosság.

A józan vélemények a szemétre kerülnek,

és miközben az emberek rettegnek,

addig a bűnösök kéjbe merülnek.

Amíg ők dúskálnak a javakban, pénzben,

s a bankszámláik kövérre dagadnak,

rengetegen szenvednek a létben.

Valamiben reményt lelni lehetetlen álom,

és míg az emberiség némán csak tűr,

addig a nyakára záródik a járom.

Aki már járt a csúcson

Aki már járt a csúcson, annak az szép emlék,

igen jót tett a lelkének, az önbizalmának,

és így lettek szebbek a napok, esték.

Azonban onnan már csak lefelé tartott az út,

és az az út keserűséggel volt kikövezve,

s nem létezett olyasféle, hogy kiút.

Aki már járt a csúcson, annak semmi sem jó,

ha ő már nem állhat ott, senki se álljon,

minden szava fájó, égbe kiáltott szó.

Amíg fájdalmat érzünk

Amíg fájdalmat érzünk, addig biztosan élünk,

szeretünk, vágyakozunk és álmodozunk,

és az utolsó percig, mindig remélünk.

Amíg fájdalmat érzünk, szenvedünk, s félünk,

az idő vasfoga kíméletlenül teszi a dolgát,

s egy hajszálon függ, a törékeny létünk.

Amíg fájdalmat érzünk, emlékezünk a múltra,

boldog pillanatok dobogtatják a szívünk,

ám sajnos nem találunk valós kiútra.

Kihagyott pillanatok szállnak

Kihagyott pillanatok szállnak az őszi széllel,

s velük tart megannyi esély és álom is,

így suhannak a semmibe széjjel.

Kihagyott pillanatok szállnak gyorsan tova,

hisz hagyták őket elmenni búcsú nélkül,

és ők már nem térnek vissza, soha.

A nyár elköszönt

A nyár elköszönt. Fogta a kis batyuját és pá,

már indult is mosolyogva és integetve,

tudva, hogy máshol is várnak rá.

Hátranézve látta, ahogy megérkezett az ősz,

aki morcos arccal mérte végig a vidéket,

és sugárzott róla, mennyire bősz.

Amíg a nyár csupa szép dolgot vitt magával,

jó időt, üdülést és kerti partik emlékét,

addig az ősz nem bírt a bajával.

Hideg, heves széllel érkezett, no meg esővel,

villámlással köszönt be, félelmet keltve,

s lenyomta a vidámságot erővel.

A nyár elköszönt. Vígan fütyörészett, dalolt,

felnézve látta a vonuló madarak seregét,

és esténként a csillagokba karolt.

A szenvedések tengerén

A szenvedések tengerén a vihar erősen tombol,

milliónyi kis hajót dobálnak a hullámok,

s míg a vihar tart, pusztít, rombol.

A nagy méretű hajókat nem fenyegeti a veszély,

ők erősebbek, s védettebbek a kicsiknél,

a számukra sokkalta több az esély.

A szenvedések tengerén még a remény is elhal,

víz alá kerül az esély is és nincs visszaút,

hisz a félelem minden lelket felfal.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31