vég Archívum - 6 / 21 oldal - Kiss Gyula versei

Valamiben reményt lelni

Valamiben reményt lelni egyre nehezebb,

egyre inkább fogyatkozik a józan ész,

s az értelem is jelentősen kevesebb.

Tömegek nyögik a hitványak gaz uralmát,

a hazugságaikat és az elnyomásukat,

hisz ezért kapja mind a jutalmát.

Elveszik és ellopják a kisemberek pénzét,

káoszt teremtenek a terveik szerint,

s elhozzák nekik a háború rémét.

A szabadságot véres csizmákkal tapossák,

mindenféle emberi jogot eltipornak,

és ezt szenvedi meg a lakosság.

A józan vélemények a szemétre kerülnek,

és miközben az emberek rettegnek,

addig a bűnösök kéjbe merülnek.

Amíg ők dúskálnak a javakban, pénzben,

s a bankszámláik kövérre dagadnak,

rengetegen szenvednek a létben.

Valamiben reményt lelni lehetetlen álom,

és míg az emberiség némán csak tűr,

addig a nyakára záródik a járom.

Túl késő sajnálkozni

Túl késő sajnálkozni, ha letépték a virágot,

s ha csak azután ismerik el a szépségét,

miután többé nem láthatja a világot.

Késő megbánni, ha már kivégezték a jókat,

ha a hóhér bárdja immár vértől csöpög,

s elnémították mind, az igaz szókat.

Kései a szeretet, ha a szerettünk elköszönt,

és nincs lehetőségünk, hogy átöleljük,

a gyász pedig fájóan reánk köszönt.

Késő bocsánatot kérni, ha a sértett nem él,

ha eltávozott, s a végtelennek útját rója,

ahol soha, a csillagok között nem fél.

Túl kései a döbbenet, hogy végig hazudtak,

hazugság volt az életünk minden perce,

s mindvégig a sötétségben lapultak.

Túl késő sajnálkozni, az esélyek elszálltak,

ahogyan elszállt a múlt, no meg a jövő,

s hamarosan fújhatjuk a gyertyákat.

Álomban tartva a világot

Álomban tartva a világot, könnyű azt uralni,

hisz míg édesden alszik és csak horkol,

nem érzi, mekkorát fog zuhanni.

Pedig fog, mégpedig gyorsan és igen mélyre,

ahonnan nem tud visszamászni majd,

s nem nézhet fel a tündöklő égre.

Ahol esetleg rádöbben, mekkorát is hibázott,

és mennyire kihasználták őt az altatói,

miközben önmagára nem vigyázott.

Álomban tartva a világot, bármit lehet tenni,

bármit, bármikor és az egész világgal,

és így fog elveszni az élet, ennyi.

Amikor a halál átölel

Amikor a halál átölel, megnyugszik a lelkünk,

mert annyi fárasztó és fájdalmas év után,

végre sikerülhet igaz békére lelnünk.

Megszabadulunk a terheinktől, félelmeinktől,

a gondjainktól, bajainktól, kudarcainktól,

a negatív és a pozitív érzelmeinktől.

Megszabadulunk mindattól, akik mi voltunk,

elhagynak minket az álmaink, vágyaink,

és végleg leteszi a lantot a sorsunk.

Amikor a halál átölel, majd homlokon csókol,

felszabadultan indulunk a végtelen felé,

és az örök fény mindenért kárpótol.

Miután elköszönünk e világtól

Miután elköszönünk e világtól, békére lelünk,

megpihenhet a lelkünk és a tudatunk,

s örömmel csukjuk le a szemünk.

Szenvedtünk épp eleget, többet is, mint kéne,

feláldoztuk az életünk javát, másoknak,

és hittük, ennek sohasem lesz vége.

Nem is lehet, ha nem állunk ki önmagunkért,

ha nem küzdünk tiszta szívvel, őszintén,

és nem is harcolunk az igazunkért.

Miután elköszönünk e világtól, fejet hajtunk,

és megfogadjuk, ez nem kell soha többé,

holott minden ezen múlott, rajtunk.

Soha nem lesz olyan

Soha nem lesz olyan, hogy mindenkinek jó,

ahogyan soha nem lesz megértés sem,

s a félelem pusztába kiáltott szó.

Soha nem lesz olyan, hogy valami ne fájjon,

és hogy a tisztesség természetes legyen,

a szeretet pedig a gyűlölettel teázzon.

Soha nem lesz olyan már semmi, mint rég,

a becsület a szégyenpadon ül és hallgat,

a gonosz ordít, nincs, ami neki elég.

Soha nem lesz olyan, hogy az értelem győz,

és a tudás, meg a jóság fennen ragyog,

a pénz hatalma mindent legyőz.

Soha nem lesz olyan, hogy felhőtlen öröm,

a lélek és a szív még sokszor csalódhat,

s egyszer minden hiba visszaköszön.

Soha nem lesz olyan, hogy nyugalom, béke,

és nem lesz mindenki számára igazság,

e világnak biztos pusztulás a vége.

Mikor búcsút kell intenünk

Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,

fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,

és a szívünket a szomorúság veszi körül.

Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,

a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,

megválni a sokat dédelgetett álmainktól.

Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,

az egészségünktől, az egykori önmagunktól,

s az általunk kialakított sajátságos képtől.

Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,

a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,

a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.

Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,

minden örömünknek, s a veszteségeinknek,

a szemeink a könnyek tengerében úsznak.

Aki nem akarja látni

Aki nem akarja látni a valóságot, az igazat,

az egy álomvilágban és burokban él,

és nem hiszi, e világ csak kirakat.

Kirakat, mely ügyesen megtéveszt, becsap,

varázsol a szemeknek és a tudatnak is,

ám végezetül mindenkire lecsap.

Aki nem akarja látni, hogy mi lehet a vége,

s miként végezheti a végtelenre várva,

az jobb, ha egy irányba néz, félre.

A láthatatlan kezek játszmája

A láthatatlan kezek játszmája zajlik az időben,

a sakktábla ugyanaz már a kezdetek óta,

és ez a játszma folytonos, időtlen.

A bábok könnyen mozgathatók, úgy, mint rég,

és ami egykoron biztos győzelmet hozott,

benne van a taktikák sorában még.

A figyelemelvonás lényeges rész a játék során,

amíg az aktuális ellenfél nem figyel oda,

addig mattot kap, mégpedig korán.

A láthatatlan kezek játszmája csak a végig tart,

míg elérik a céljaikat, s ősrégi álmaikat,

és utána soha többé nem lesz rajt.

Az álomvilágnak vége

Az álomvilágnak vége, eljött a valóságnak kora,

reánk köszöntött a sötét gonoszság ideje,

és ennek nem fog vége lenni soha.

Az álomvilágnak vége, ideje felébredni gyorsan,

mert ha ez nem sikerül és tovább alszunk,

mind odaveszünk, szépen, sorban.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31