Saját alkotásaim
Mikor ébred végre az ember, s mikor tér magához,
mikor látja be, hogy eddig igen mélyen aludt,
ilyetén hogyan lehet hű igazi önmagához?
Mikor veszi észre, hogy becsapták és kihasználták,
megtiporták a lelkét, hazugságban tartották,
s a továbbiakban is csupán kihasználják?
Mikor ébred végre az ember, amikor túlontúl késő,
amikor már hiába minden, esélye sem lesz,
és eljön érte az utolsó pillanat, a végső?
A léleknek nincs szüksége a bántásra, a semmire,
a rosszra, a sértegetésekre és a gonoszra,
hiszen azok nem visznek messzire.
Nincs szüksége az ármányra, s az irigységre soha,
ahogyan nincs a hamisságra, aljasságra sem,
mert azok nem vezetnek végül sehova.
A léleknek nincs szüksége hitegetésre, s ámításra,
van viszont szeretetre, boldogságra, örömre,
amelyek őt magát veszik számításba.
Hogyan fejlődött ennyire vissza az emberi értelem,
és miképpen is süllyedhetett ennyire mélyre,
hogy gondolkodni lassan már képtelen?
Mi az oka annak, hogy a normalitás bűnnek számít,
a szív vágyai és az érzelmek olyan sekélyesek,
s a hazug ígéretek sora mindenkit elámít?
Milyen szülő az, amelyik nem óvja saját gyermekét,
amelyik tétlenül nézi, hogy miket tesznek vele,
s megtagadja önnön védelmező szerepét?
Miféle ember az, akit elvakít az ostobaság vad köde,
akit megőrjít a gyűlölet, s az értelmetlen harag,
és mindaz zavarja, amihez nincs is köze?
Hogyan fejlődött ennyire vissza a józanság, s az élet,
a lelkiismeret, a becsület, a tisztesség, a jóság,
és mindezeket hogyan képes eltűrni a lélek?
Megható pillanatok, amelyek megérintik a lelket,
amelyeket felidézve megdobban a szívünk,
és melyek áthatnak minden percet.
Megható pillanatok, melyek libabőrössé tesznek,
amelyek könnyeket csalnak a szemünkbe,
s amíg élünk, mindig velünk lesznek.
Megható pillanatok és hihetetlen erejű érzelmek,
melyek olyan erősek, hogy beleszédülünk,
s melyek képesek legyőzni az értelmet.
Aki egyszer már elbukott, mert bűnös, vagy hibás,
az milyen alapon is okoskodik, s miféle jogon,
amikor a jellemtelensége nem lehet vitás?
Aki a szavát sosem állta, ám a pénzt azért imádta,
és megszegte az összes adott szavát bárki felé,
annak a nevét miért is foglalnák imába?
Aki csak feszültségeket szít és háborúkat támogat,
lenézi az egyszerű embereket, s megveti a jót,
miféle elképzelés szerint hibáztat másokat?
Aki egyszer már elbukott, mivel becstelen és aljas,
egy olyan valaki, akinek minden szava hazugság,
az nem szégyentelen, s főképp szánalmas?
Ragyogó napsütésben járom az utam, utcákat, tereket,
mindenfelé rügyező fákat és bokrokat látok,
s az örökzöldeken számtalan levelet.
Miközben haladok előre, az emlékeim között kutatok,
felidézem az elhunyt rokonaim arcát, tetteit,
s azt is, hogy a sors hová is juttatott.
Ragyogó napsütésben járom az utam, a szívem dobog,
a régi szép pillanatok feldobták ezt a sétámat,
s ilyen körutakat, még biztos tenni fogok.
A sötétség néha elhiszi, hogy egyszer fénnyé válik,
erről sokat képzeleg éjjelente a csillagok alatt,
és ezzel az érzéssel, főleg pirkadatkor játszik.
A sötétség néha elhiszi, őt nagyon sokan szeretik,
fel sem fogja, hogy ez nem így van, félnek tőle,
és igyekeznek elkerülni, mikor csak tehetik.
A világ legbékésebb faja imádja az összes lényt,
soha nem okozna egyiknek sem fájdalmat,
és önmaga lelkében hordozza a fényt.
Nem veszekszik, nem vitázik, sőt nem is gyűlöl,
nem bosszúszomjas, mindig megbocsátó,
és a kedvességével mindenkit elbűvöl.
Segíti a gyengéket és az elesetteket mindenkor,
nem harácsol, nem rabol, nem fosztogat,
s a szükségben felbukkan mindenhol.
Védi és óvja a kicsinyeit, gondozza, amíg lehet,
s megad mindent az utódainak, amit tud,
elnéző, nem haragszik, csakis szeret.
Nem háborúzik, nem kapzsi, s nem telhetetlen,
a legnagyobb bajok idején is támogat végig,
még azt is megmenti, aki menthetetlen.
Csodálatos álmokkal és vágyakkal rendelkezik,
végtelen fantáziája igazi varázslatra képes,
s egy igaz ölelésről meg nem feledkezik.
A világ legbékésebb faja örömmel ébred reggel,
sokat nevet, kacag, a vidámság a lételeme,
s ez a faj nem lehet más, csak az ember.
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
A lélek mindig vágyakozik valami szépre, jóra,
elismerésre, megértésre és kedvességre,
reményre, szeretetre, biztató szóra.
A lélek mindig vágyakozik és sohasem adja fel,
sokszor önmagával is meg kell küzdenie,
amíg boldogságra, s békére nem lel.
