Saját alkotásaim
Megható pillanatok, amelyek megérintik a lelket,
amelyeket felidézve megdobban a szívünk,
és melyek áthatnak minden percet.
Megható pillanatok, melyek libabőrössé tesznek,
amelyek könnyeket csalnak a szemünkbe,
s amíg élünk, mindig velünk lesznek.
Megható pillanatok és hihetetlen erejű érzelmek,
melyek olyan erősek, hogy beleszédülünk,
s melyek képesek legyőzni az értelmet.
Aki egyszer már elbukott, mert bűnös, vagy hibás,
az milyen alapon is okoskodik, s miféle jogon,
amikor a jellemtelensége nem lehet vitás?
Aki a szavát sosem állta, ám a pénzt azért imádta,
és megszegte az összes adott szavát bárki felé,
annak a nevét miért is foglalnák imába?
Aki csak feszültségeket szít és háborúkat támogat,
lenézi az egyszerű embereket, s megveti a jót,
miféle elképzelés szerint hibáztat másokat?
Aki egyszer már elbukott, mivel becstelen és aljas,
egy olyan valaki, akinek minden szava hazugság,
az nem szégyentelen, s főképp szánalmas?
Ragyogó napsütésben járom az utam, utcákat, tereket,
mindenfelé rügyező fákat és bokrokat látok,
s az örökzöldeken számtalan levelet.
Miközben haladok előre, az emlékeim között kutatok,
felidézem az elhunyt rokonaim arcát, tetteit,
s azt is, hogy a sors hová is juttatott.
Ragyogó napsütésben járom az utam, a szívem dobog,
a régi szép pillanatok feldobták ezt a sétámat,
s ilyen körutakat, még biztos tenni fogok.
A sötétség néha elhiszi, hogy egyszer fénnyé válik,
erről sokat képzeleg éjjelente a csillagok alatt,
és ezzel az érzéssel, főleg pirkadatkor játszik.
A sötétség néha elhiszi, őt nagyon sokan szeretik,
fel sem fogja, hogy ez nem így van, félnek tőle,
és igyekeznek elkerülni, mikor csak tehetik.
A világ legbékésebb faja imádja az összes lényt,
soha nem okozna egyiknek sem fájdalmat,
és önmaga lelkében hordozza a fényt.
Nem veszekszik, nem vitázik, sőt nem is gyűlöl,
nem bosszúszomjas, mindig megbocsátó,
és a kedvességével mindenkit elbűvöl.
Segíti a gyengéket és az elesetteket mindenkor,
nem harácsol, nem rabol, nem fosztogat,
s a szükségben felbukkan mindenhol.
Védi és óvja a kicsinyeit, gondozza, amíg lehet,
s megad mindent az utódainak, amit tud,
elnéző, nem haragszik, csakis szeret.
Nem háborúzik, nem kapzsi, s nem telhetetlen,
a legnagyobb bajok idején is támogat végig,
még azt is megmenti, aki menthetetlen.
Csodálatos álmokkal és vágyakkal rendelkezik,
végtelen fantáziája igazi varázslatra képes,
s egy igaz ölelésről meg nem feledkezik.
A világ legbékésebb faja örömmel ébred reggel,
sokat nevet, kacag, a vidámság a lételeme,
s ez a faj nem lehet más, csak az ember.
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
A lélek mindig vágyakozik valami szépre, jóra,
elismerésre, megértésre és kedvességre,
reményre, szeretetre, biztató szóra.
A lélek mindig vágyakozik és sohasem adja fel,
sokszor önmagával is meg kell küzdenie,
amíg boldogságra, s békére nem lel.
Igen fájdalmas megélni, hogy lassan elkopunk,
semmink nem működik úgy, mint régen,
és sok mindent másként gondolunk.
Fájnak az ízületeink, s mindenféle gond gyötör,
sokszor a levegővétel sem megy könnyen,
s a lelkünk immár önmagával pöröl.
Az elménk sem csillog már, mint annak idején,
a feledékenység egyre többször köszön be,
s pihenőre vágyunk, a béke szigetén.
Igen fájdalmas megélni, hogy eljutottunk idáig,
s az egykori fényünk lassan elhalványul,
miközben felerősödnek a hibáink.
Milyen szép is lenne egy békés, boldog világ,
melyben a szeretet az úr és a nyugalom,
s nincsenek irigy, gonosz viták!
Milyen szép is lenne egy emberségesebb élet,
amelyben nem kellene félni és rettegni,
s szabadon szárnyalhatna a lélek!
Milyen szép is lenne egészségesnek maradni,
s lubickolni az álmok, vágyak tengerében,
és mindig csakis a jó felé haladni!
Milyen szép is lenne megérteni kik vagyunk,
mi rejlik bennünk, a szívünk legmélyén,
és megismerni az igazi önmagunk!
Ki szereti a félelmet, hogy mindig rettegésben tartsák,
hogy újra és újból rákényszerítsenek valamit,
mert nem meri hallatni a hangját?
Ki szereti a félelmet, azt, hogy megkeserítsék az életét,
hogy különféle módokon megfosszák a jogaitól,
előadva sok elborzasztó rémmesét?
