Saját alkotásaim
Fájdalmas tudomásul venni, hogy leépülünk lassan,
a testünk és a lelkünk igyekszik sokáig dacolni,
ám a sors ostora végül mégis rajtunk csattan.
Egykori egészségünk elhagy, s az elménk sem a régi,
feledékennyé kezdünk válni és fáradékonnyá,
mindezeket bizony valamennyi sejtünk érzi.
Fájdalmas tudomásul venni, mennyire eltelt az idő,
a szép éveink elszálltak, a remény is búcsút int,
s minket már nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Szörnyű az, amikor szenved az ember folyamatosan,
mikor a nap minden perce csupa kín, s fájdalom,
és a teste épül le gyorsan, nem fokozatosan.
Mikor éjszakánként nem tud aludni, fullad és piheg,
emiatt oly ideges, ingerült, türelmetlen, kimerült,
s mikor már a kellemes hőmérséklet is hideg.
Szörnyű az, amikor szenved az ember kilátástalanul,
mikor megfárad, megfásul a lelke, keserű az élete,
és elege van mindebből, oly kimondhatatlanul.
Terhek, gondok, nehéz percek,
tikkasztó hőség, s kínzó napok,
a feszültség a levegőben serceg,
mindenki számára jutnak bajok.
Izzadtság csorog le az állakon,
sokasodnak a kíméletlen órák,
óriási súly fekszik a vállakon,
a sejtek fáradtan az utakat róják.
Leépül a test és kiürül az elme,
riasztó beszédzavar mutatkozik,
az embertől több már nem telne,
nincs pillanata, mikor unatkozik.
Kimerülés taszít a mélység felé,
egyre hevesebben dobog a szív,
bárki tétován állhat a sorsa elé,
a vég tárt karokkal magához hív.
