Saját alkotásaim
Igen fájdalmas megélni, hogy lassan elkopunk,
semmink nem működik úgy, mint régen,
és sok mindent másként gondolunk.
Fájnak az ízületeink, s mindenféle gond gyötör,
sokszor a levegővétel sem megy könnyen,
s a lelkünk immár önmagával pöröl.
Az elménk sem csillog már, mint annak idején,
a feledékenység egyre többször köszön be,
s pihenőre vágyunk, a béke szigetén.
Igen fájdalmas megélni, hogy eljutottunk idáig,
s az egykori fényünk lassan elhalványul,
miközben felerősödnek a hibáink.
Milyen szép is lenne egy békés, boldog világ,
melyben a szeretet az úr és a nyugalom,
s nincsenek irigy, gonosz viták!
Milyen szép is lenne egy emberségesebb élet,
amelyben nem kellene félni és rettegni,
s szabadon szárnyalhatna a lélek!
Milyen szép is lenne egészségesnek maradni,
s lubickolni az álmok, vágyak tengerében,
és mindig csakis a jó felé haladni!
Milyen szép is lenne megérteni kik vagyunk,
mi rejlik bennünk, a szívünk legmélyén,
és megismerni az igazi önmagunk!
Ki szereti a félelmet, hogy mindig rettegésben tartsák,
hogy újra és újból rákényszerítsenek valamit,
mert nem meri hallatni a hangját?
Ki szereti a félelmet, azt, hogy megkeserítsék az életét,
hogy különféle módokon megfosszák a jogaitól,
előadva sok elborzasztó rémmesét?
Égbe kiáltott remények, fogadkozások és vágyak,
szokásos év eleji nekibuzdulás, s álmodozás,
ezek hamarosan mind semmivé válnak.
Égbe kiáltott remények visszhangoznak a térben,
s teszik boldogabbá a lelkeket egy kis időre,
ez így volt és így is lesz minden évben.
Elsuhant egy újabb év, teli volt rosszal és jóval,
nehézségekkel, félelmekkel, s néha igaz szóval.
Az ember mindig jóra vágyik és valami szépre,
élhetőbb életre, amelyben nyugodt lehet végre.
Biztonságra mindenkor és simogató reményre,
egy sokkalta jobb év jöjjön, a búcsúzó helyébe!
Miért kell elfogadni bármit azoktól, akiket gyűlölünk,
kiket látni sem bírunk, nem is értünk velük egyet,
akkor kényszerből együtt miért működünk?
Miért kell elfogadni bármit azoktól, kiket megvetünk,
eltesszük a hasznot, mert az jó, de nem kellenek,
ettől talán jók és oly különlegesek leszünk?
A szeretet még nem halt ki, csupán szendereg,
sokaknál okoz zűrzavart és érzelmi gondot,
s a tennivalója nem kevés, rengeteg.
A szeretet még nem halt ki, de ápolásra szorul,
az igazi érzések, s a szív éltetik, míg bírják,
amíg véglegesen vissza nem vonul.
A szeretet még nem halt ki, s van még remény,
az élet hiába olyan fondorlatos, ármányos,
a fény felragyog majd a sötétség egén.
Mi mindenről mondunk le az életünk folyamán,
mennyi álmunkról, vágyunkról, óhajunkról,
amíg utazunk a sorsunk gyors vonatán.
Mi mindenről mondunk le, amiről nem is kéne,
és mennyi mindent áldozunk be muszájból,
s mennyit küzdünk, míg kijutunk a fényre.
Tűnjön el a rossz, a gonosz, s mindenféle ármány,
valamennyi lélekromboló és pusztító dolog,
s nem kell nekünk semmiféle járvány!
Nincs szükségünk arra, hogy korlátozzák a létünk,
befolyásolják a gondolatainkat, az érzéseinket,
és folyamatosan csak kitoljanak vélünk!
Tűnjön el a rossz, a gonosz, ezúttal végleg, örökre,
és ragyogjon fel a fény a hosszú sötétség után,
s legyen végre mindenkinek oka az örömre!
Szomorú a szívem, ahogy most a temetőt járom,
a lelkem tele van emlékekkel, gondolatokkal,
és eközben a szeretteim sírköveit látom.
Lágyan cirógat a napfény, amíg némán haladok,
érzelmek sokasága tör fel a szívem mélyéről,
és egy ideig biztosan szomorú maradok.
Amíg nézem a mécsesekben pislogó apró lángot,
elképzelem, milyen lenne, ha ők még élnének,
és együtt járhatnánk a szilveszteri táncot.
Szomorú a szívem, hisz lassan mind elmegyünk,
elbúcsúzunk sorban, ki hangosan, ki halkan,
és a végtelenben egyesül a szellemünk.
