Saját alkotásaim
Faramuci ez a világ, kiszámíthatatlan, gonosz,
és kegyetlen, elvetemült, lelkeket eltipró,
amely még igen sok fájdalmat okoz.
Megtévesztő, szemfényvesztő, delejes csábító,
figyelmet elaltató, hazugságokat terjesztő,
és furmányosan, ármányosan kábító.
Faramuci ez a világ, olyan, amely bünteti a jót,
megbélyegzi a normalitást és az igazságot,
s amely elhallgattat minden igaz szót.
Hogyan fejlődött ennyire vissza az emberi értelem,
és miképpen is süllyedhetett ennyire mélyre,
hogy gondolkodni lassan már képtelen?
Mi az oka annak, hogy a normalitás bűnnek számít,
a szív vágyai és az érzelmek olyan sekélyesek,
s a hazug ígéretek sora mindenkit elámít?
Milyen szülő az, amelyik nem óvja saját gyermekét,
amelyik tétlenül nézi, hogy miket tesznek vele,
s megtagadja önnön védelmező szerepét?
Miféle ember az, akit elvakít az ostobaság vad köde,
akit megőrjít a gyűlölet, s az értelmetlen harag,
és mindaz zavarja, amihez nincs is köze?
Hogyan fejlődött ennyire vissza a józanság, s az élet,
a lelkiismeret, a becsület, a tisztesség, a jóság,
és mindezeket hogyan képes eltűrni a lélek?
A digitális világ bűvkörében élve, számtalan az előny,
nincsenek titkok, nem szabadok a gondolatok,
s a Naptól is kímélve, lehúzzák a redőnyt.
Nem fáraszthatnak ki senkit, a hiábavaló önös álmok,
s az izzó vágyak, a felesleges szeretet ábrándja,
és akár egy óhajért is, behajtják a vámot.
Szükségtelen a készpénz, hisz némi szabadságot adna,
na a chip, az igen, az ember minden adatát látja,
és a sötétség elitjének rögvest átadja.
Egy érzésektől mentes világban minden annyira szép,
programozható az élet, a nap valamennyi perce,
és lényegtelen, hogy mit is akar a nép.
A digitális világ bűvkörében élve, az elme kora lejárt,
sőt, a normalitás ideje is véglegesen elköszönt,
és az élet eddig nyitott kapuja, bezárt.
