emberek Archívum - 9 / 72 oldal

Virágos réteken

Virágos réteken sétál a megfáradt remény,

és azon mereng, az élet mennyire kemény.

Szomorú ettől, elege van, pihenőre vágyik,

a hajdani időkből már semmi nem látszik.

Tudja, az emberek könnyen becsaphatóak,

s a számára a gyengeségeik nyilvánvalóak.

Nem boldog, hisz látja, elesettek, esendők,

soha nem voltak, nem is lesznek egyenlők.

Virágos réteken kullog a remény zavartan,

s nem érti, hogy is lehet ennyire zavarban.

Úgy dönt, most ideje szabadságra vonulni,

míg ez a világ nem képes a hibáiból okulni.

Amikor rengeteg száj kiáltja

Amikor rengeteg száj kiáltja azt, mást akar,

elég a békéből, s a biztonságból, már zavar.

Unalmas a kiszámíthatóság és a nyugalom,

hiszen nekik mindig kijár a pokoli jutalom.

Amikor számtalan szem tagadja a látványt,

felébresztik a lelkükben megbújó sárkányt.

Az pedig tüzet okád rájuk, s megégeti őket,

mind a kicsiket, nagyokat, férfiakat, nőket.

Amikor milliónyi fül nem szeretne hallani,

az igazságról csakis hamisakat kell vallani.

Valótlanságot, elfogadhatót, megtévesztőt,

félelmet gerjesztőt, rettentően elképesztőt.

Amikor rengeteg száj kiáltja, nincs értelem,

csak lázadás, tüntetés, amely nem vértelen.

Az ostobák maguknak tulajdonítják a fényt,

és megtagadnak mindenféle értelmes lényt.

Hatalmas sírgödör

Hatalmas sírgödör látszik fentről, a magasból,

a mérete országnyi, túlontúl mély és sötét,

a sírások nem értettek az igaz szavakból.

E sírba fekszik hamarosan a jelen és a remény,

mindenkinek a jövője, a szeretet, emberség,

a jóság, az értelem, s valamennyi szegény.

Melléjük kerülnek a vágyak és a csodás álmok,

a szép elképzelések, a kellemes képzelgések,

a ragyogó fények, meg az ifjonti lángok.

Hatalmas sírgödör, mely könnyekkel lesz tele,

fájdalommal, rettegéssel, meg nem értéssel,

s amelybe egy egész nemzet fekszik bele.

Aki pökhendi

Aki pökhendi, öntelt, hazug ember szavát hiszi,

az önmaga és a családja jövőjét is kockára teszi.

Akinek nem kell a biztonság és nem kell a béke,

akkor kezd eszmélni, mikor mindezeknek vége.

A Húsvét szelleme

A Húsvét szelleme hamarosan tovasuhan,

egykettőre szertefoszlik a csodás álom,

és visszatér a rémség, huzamosan.

Visszavonul a szeretet, lepihen a békesség,

a megértés is búcsút int mindenkinek,

és immár a jóság sem lesz ékesség.

A Húsvét szelleme megcirógatja a lelkeket,

és biztatja őket, ne adják fel a reményt,

igyekezzenek leküzdeni a terheket.

Mindig van választásunk

Mindig van választásunk, de sosem könnyű,

igaz, néha úgy érezhetjük, hogy nincs is,

és ha hibázunk, az valami szörnyű.

Nincs olyan, ki ne cipelné a lelkének terheit,

akit ne gyötörne kétely, s bizonytalanság,

és aki nem kérdőjelezné meg a tetteit.

Mindig van választásunk, ám mindig nehéz,

az élet nem egyszerű, s nem tündérmese,

sokszor annyira fárasztó már az egész.

Mikor már túl nehéz a lant

Mikor már túl nehéz a lant, s nem bírjuk,

ráadásul az életünk zenéje unalmas,

önmagunkat kis híján elsírjuk.

Valaha e lanton csodás dallamok szóltak,

melyek örömöt okoztak a lelkünknek,

és alapot adtak mindenféle jónak.

Amíg szívből szóltak a zenéink, örültünk,

ragyogtunk, mosolyogtunk vidáman,

és senkivel, soha nem pöröltünk.

Telt-múlt az idő, a kottánk is megkopott,

a szemünk fátyolosan látta a napfényt,

és semmi nem volt a megszokott.

Mikor már túl nehéz a lant, ideje belátni,

nem tudjuk többé pengetni a húrokat,

s lassan a jövő kapuját ideje bezárni.

Saját maga sírját ássa

Saját maga sírját ássa az, aki csak vár,

aki tétlenül néz, nem gondolkozik,

és elhiszi, nem lesz többé nyár.

Aki felül minden hazugságnak mindig,

s még akkor is tagadja a valóságot,

amikor a talaj a talpa alatt izzik.

Aki azt sem fogadja el, amit maga átél,

akit csupán az indulat, a harag fűt,

s aki nem érti, mi is az a háttér.

Aki önként feladja az elveit és a jogait,

másokért lemond a szabadságáról,

s így növeli a hiszékenyek sorait.

Aki gazul elárulja a hazáját és a népét,

véres pénzért bármikor megvehető,

s letagadja a létezésének a tényét.

Saját maga sírját ássa az, aki túl buta,

aki nem lát tisztán, csupán őrjöng,

és akinek az élete szörnyű kusza.

Az üres fejekbe

Az üres fejekbe kedves lakók költöztek,

mind helyezkedtek és versenyeztek,

tolakodtak, furakodtak, lökdöstek.

Ezek a lakók a gőg, a harag, s az uszítás,

a gyűlölet, a dühöngés, a hiszékenység,

a butaság, az ordítás és a pusztítás.

Mindőjük a legjobb akart lenni, az első,

látszott, a küzdelem igen nehéz lesz,

hisz a tudat ehhez nem volt kellő.

A tudat amúgy is akadály, szükségtelen,

egyszerű befolyásolni, meg elaltatni,

a vele való összhang reménytelen.

Így álltak rajthoz, lelkesülten, dühösen,

fej-fej mellett haladtak a legtöbbször,

és sokszor erőlködtek görcsösen.

Végül nem jutottak el a célba, elbuktak,

a lelkesedésük elszállt, s megrogytak,

az erejük és a tehetségük elfogytak.

Az üres fejekbe már nem fért be a jóság,

a szeretet, az értelem, meg a becsület,

az igazság nem megvehető jószág.

Amikor valaki elfeledi

Amikor valaki elfeledi, ki is valójában,

és milyen volt mielőtt gőgössé vált,

már nem él az igazi valóságban.

Mikor feledi, ő sem több, mint ember,

feledi, amikor nehéz időket élt meg,

s könnyes szemmel ébredt reggel.

Feledi, mikor bizonytalan volt a sorsa,

s tagadja a múltat, az sérti a lelkét,

úgy véli, az isten szerepe a dolga.

Amikor valaki elfeledi, honnan indult,

és többre tartja magát, mint kellene,

azt látja, a baráti köre megritkult.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31