Mikor utoljára látunk valakit, nem is fogjuk fel,
az a pillanat volt az életünkben az utolsó,
amikor a Nap azért a pillanatért kel.
Felkel, s letekint, megnyugvással néz le miránk,
föntről ragyogva mosolyog kerekded arca,
ez a sors műve és nem a mi hibánk.
Nézzük, ahogy távolodik tőlünk, s nem hisszük,
nem fogunk találkozni vele immáron többé,
ám nélküle sokra, soha nem visszük.
El sem búcsúztunk, hiszen nem jutott eszünkbe,
ez egyszerűen olyan hihetetlenül szomorú,
s emiatt erős fájdalom hasít a szívünkbe.
Mikor utoljára látunk valakit, különöset érzünk,
egyedül maradva bepárásodik a szemünk,
s a lelkünkben, láthatatlanul vérzünk.