Saját alkotásaim
Az egykor tiszta vizű folyót szenny árassza el,
mindennap folyik bele a szutyok, a méreg,
és így az életközössége pusztulásra lel.
Egykor ez a folyó a reményt, a békét táplálta,
a termőföldeket éltette, a tájat szépítette,
és mégis ez a sötét sors jutott a számára.
Az egykor tiszta vizű folyót őrzi az emlékezet,
nyugodt hullámzása biztonságot sugárzott,
és megihletett verseket, festményeket.
A duzzogó záptojás felébredt az egyik reggel,
és mosolygott, mivel oly szépet álmodott,
mire bágyatagon ébresztette a vekker.
Azt álmodta, hogy ő lesz a megváltó, a csoda,
és a tojások népét ő vezetheti el a fazékig,
s így marad a történelemben nyoma.
A fazékig, amelyben a tojások mások lesznek,
keményre főnek és engedelmessé válnak,
s ilyetén alkotja meg a kívánt csendet.
A csendet, melyben csak jó maga hangja szól,
és nem kérdezgeti egyetlen más tojás sem,
hiszen kizárólag így érezheti magát jól.
Elképzelte, ahogy a fényben fürdőzik az égen,
és hozzá képest a Nap egy aprócska segéd,
de a Hold sem más, csekélység az éjben.
A duzzogó záptojás tagadta, hogy volna bűne,
ám amikor végül szétpukkadt és szétfolyt,
sokáig hátramaradt az iszonyatos bűze.
A remény halvány fénye most is pislákol,
még nem aludt ki, igyekszik harcolni,
és szegényeket, elesetteket istápol.
Próbálja támogatni az elmét, az értelmet,
rávilágítani a legsötétebb területekre,
s ellensúlyozni a hiábavaló félelmet.
Szeretné megértetni, biz küzdeni muszáj,
sőt, anélkül semmi esély és nincs jövő,
nem segít a teljesen hiábavaló viszály.
A remény halvány fénye kitart, amíg tud,
s bár önmagának is kellene a támasz,
hiszi, hogy belőle mindenkinek jut.
Mindig van választásunk, de sosem könnyű,
igaz, néha úgy érezhetjük, hogy nincs is,
és ha hibázunk, az valami szörnyű.
Nincs olyan, ki ne cipelné a lelkének terheit,
akit ne gyötörne kétely, s bizonytalanság,
és aki nem kérdőjelezné meg a tetteit.
Mindig van választásunk, ám mindig nehéz,
az élet nem egyszerű, s nem tündérmese,
sokszor annyira fárasztó már az egész.
Sétál a szeretet a réten és a virágokat nézi,
egyik szebb, mint a másik, gyönyörűek,
valamennyiüket imádja, óvja, félti.
A rétet zöldellő bokrok és fák veszik körül,
középen egy kristálytiszta patak csobog,
a szeretet körbetekint, s a szíve örül.
A kezével megérinti a sebes sodrású vizet,
majd gyorsan el is kapja, hiszen hideg,
olyan régen nem érzett át már ilyet.
Ilyen felszabadultságot, s igazi nyugalmat,
örömöt, boldogságot és felhőtlenséget,
ez a jövőre nézve reményt sugallhat.
Sétál a szeretet a réten, s felpillant az égre,
ekkor döbben rá, az álomvilágban jár,
csak ezt eddig még nem vette észre.
A szeretet és a gyűlölet harca régóta folyik,
az idők kezdete óta zajlik ez a küzdelem,
amíg az erejük végleg el nem fogyik.
Keményen csapnak össze minden percben,
a napfény megcsillan a kardjuk pengéjén,
ám mégsem állhatnak a sorsnak ellen.
A sors pedig kiszámíthatatlan, bizonytalan,
homály, s remény irányítja a csapásaikat,
aztán ugyanoda jutnak el minduntalan.
Ugyanoda, ahonnan valaha elindultak rég,
abba az időbe, amikor még béke honolt,
s mikor távolabbinak tűnhetett a vég.
A szeretet és a gyűlölet harca egyre mélyül,
kár mellébeszélni, itt az élet fog eldőlni,
s a győztes mindent el fog vinni végül.
Mikor már túl nehéz a lant, s nem bírjuk,
ráadásul az életünk zenéje unalmas,
önmagunkat kis híján elsírjuk.
Valaha e lanton csodás dallamok szóltak,
melyek örömöt okoztak a lelkünknek,
és alapot adtak mindenféle jónak.
Amíg szívből szóltak a zenéink, örültünk,
ragyogtunk, mosolyogtunk vidáman,
és senkivel, soha nem pöröltünk.
Telt-múlt az idő, a kottánk is megkopott,
a szemünk fátyolosan látta a napfényt,
és semmi nem volt a megszokott.
Mikor már túl nehéz a lant, ideje belátni,
nem tudjuk többé pengetni a húrokat,
s lassan a jövő kapuját ideje bezárni.
Egy asztalnál ülnek, a jövő, meg a sors,
és arról beszélgetnek mit várhatnak,
közben suhan az idő, nagyon gyors.
Pár perc múlva többen is csatlakoznak,
a bizonytalanság, az aggódás, a jelen,
és egyre hevesebben vitatkoznak.
Hamarosan megjön a félelem egymaga,
halványan mosolyogva köszön nekik,
s közben reméli, itt majd lesz szava.
Végül befut a hiszékenység, s a remény,
a kétkedés a fejét lehajtva jön utánuk,
utoljára érkezik a józan ész, szegény.
Mind elmondják, mi a szívüket nyomja,
hogyan éreznek és mikre számítanak,
most van mindüknek bőven gondja.
Bizonytalanok, tanácstalanok és félnek,
úgy érzik, hogy bármi megtörténhet,
ezért a sorstól kockavetést kérnek.
A sors rögvest megteszi, elveti a kockát,
az gurul, gurul, majd az oldalára dől,
s talán felfedi mindannyiuk sorsát.
E pillanatban a sors eltakarja a kezével,
egyiküknek sem volt ideje megnézni,
így csak tippelhetnek, némi eséllyel.
Egy asztalnál ülnek, immáron órák óta,
s bár az eredményt még nem tudják,
biztos sokat fognak beszélni róla.
Aki szemétből építi fel önmaga várát,
és az a vár hamar maga alá temeti,
sírva, keserűen húzza el a száját.
Aki szemétből építi másoknak a jövőt,
a sajátját viszont pénzből, s aranyból,
tömegével lesznek a miatta nyögők.
Aki szemétből építi a követői táborát,
és azok hőbörögnek, törnek, zúznak,
hátra is hagyja a véres lábnyomát.
Aki szemétből építi a vágyait, s terveit,
a reménytől is megfoszt mindenkit,
az másokra hárítja a világ terheit.
Aki szemétből építi a mindennapokat,
és eközben dicsőítteti már a létét is,
pusztulásra ítél kicsiket, nagyokat.
Saját maga sírját ássa az, aki csak vár,
aki tétlenül néz, nem gondolkozik,
és elhiszi, nem lesz többé nyár.
Aki felül minden hazugságnak mindig,
s még akkor is tagadja a valóságot,
amikor a talaj a talpa alatt izzik.
Aki azt sem fogadja el, amit maga átél,
akit csupán az indulat, a harag fűt,
s aki nem érti, mi is az a háttér.
Aki önként feladja az elveit és a jogait,
másokért lemond a szabadságáról,
s így növeli a hiszékenyek sorait.
Aki gazul elárulja a hazáját és a népét,
véres pénzért bármikor megvehető,
s letagadja a létezésének a tényét.
Saját maga sírját ássa az, aki túl buta,
aki nem lát tisztán, csupán őrjöng,
és akinek az élete szörnyű kusza.
