Saját alkotásaim
Minden áldott reggel, amikor ébred az ember,
villámként csapja meg az a fájó gondolat,
hogy talán ő már senkinek nem kell.
Miközben igyekszik kitörölni fejéből az álmát,
és nyitogatja a szemeit, egy jó nagyot ásít,
szomorkodik, majd elhúzza a száját.
Minden áldott reggel így megy ez és így is fog,
mindaddig, amíg a lelkét emészti a bánat,
s míg a gyötrő fájdalom rajta kifog.
A dőzsölés könnyen megy a mások pénzén,
a mások szenvedése és munkája által,
s mind elszórásra kerül a végén.
A dőzsölés életforma az élősködők javának,
ők soha nem fognak nélkülözni, soha,
hisz mindegyik eltesz magának.
A dőzsölés kiváltság, a senkiháziak sajátja,
akik érdemtelenül feszítenek büszkén,
és akiknek nincs valódi barátja.
A dőzsölés addig tart, amíg a világ ezt tűri,
míg a kihasználtak zöme nem tér észre,
s míg mindet a pokolba nem küldi.
Mikor nagyobb az arc, mint a csekélyke ész,
és a nem létező bátorság igen hősies,
igen hamar beköszönthet a vész.
Mikor túl nagy a száj, ám az értelem halott,
a hőbörgés és kivagyiság éli a világát,
odaüthet a sors, méghozzá nagyot.
Mikor nagyobb az arc, mint maga az ember,
és egyre csak nő, ezt észre sem véve,
biztosan leszakad majd egyszer.
Az élet sokszor nem rózsás, inkább büdöske,
egy bánatos, szomorú és hervadozó virág,
amely szeretné, ha a fényben fürödne.
Az élet sokszor nem rózsás, bizony, nem az,
varázslatos és pompázatos volt egykoron,
mára azonban belepte a kertjét a gaz.
Mindenki ragaszkodik ahhoz, amit megszokott,
a maga kis életéhez, a saját álomvilágához,
és a döntéseihez, melyeket meghozott.
Mindenki ragaszkodik ahhoz, ami eddig éltette,
a céljaihoz, a reményeihez és a vágyaihoz,
s mindahhoz, ami a lelkét nem sértette.
Aki csak a rosszat akarja látni, az azt is fogja,
nem látja meg a jóságot, vagy a szépséget,
s önnön keserűségének lesz a foglya.
Nem hallja meg a madarak csilingelő énekét,
tudomást sem vesz a gyönyörű virágokról,
és nem is fogja fel a szeretet lényegét.
Nem tűnik fel neki, ha a Nap ragyog az égen,
nem értékeli a jó szándékot, a segítséget,
ahogy a Hold mosolyát sem az éjben.
Aki csak a rosszat akarja látni, magát bántja,
a számára a jókedv, s a derű, nem létezik,
sőt, ami ingyen van, még az is drága.
Az álomvilág addig szép, amíg alszik az ember,
amíg a fantáziája szabadon szárnyal,
és amíg fel nem ébred reggel.
Az álomvilág addig szép, míg nyugodt az álom,
míg békés, ellazító, varázslatos, csodás,
és pihenteti a lelket, hosszú távon.
Amíg a szív érezni képes, szeretetet, bármit,
addig a lélek sem adja fel, reménykedik,
és bízik benne, el tud érni akármit.
Valóra válthatja az álmait, s a titkos vágyait,
szárnyalhat a széllel, táncolhat a fénnyel,
és kibonthatja a szerelem szárnyait.
Eközben az elme sem alszik, óvatosan figyel,
és a fantáziák földjét járva egyre erősebb,
szentül hiszi, övé lehet majd a siker.
Amíg a szív érezni képes, addig él az ember,
s addig még van esélye egy szebb világra,
amelyet talán ő is alakíthat egyszer.
Mikor a szemek kívánják, de a gyomornak nem kell,
ott az a rengeteg finom étel és csak reá várnak,
ám túl sokat kapott belőlük este, meg reggel.
Mikor a szemek kívánják, ám a test inkább pihenne,
pedig ég benne a vágy és a fantáziája sarkallja,
kimerülten, s elmélázva fekszik pihegve.
Mikor a szemek kívánják mindazt, amit meglátnak,
és szeretnék megkapni, birtokolni a sok szépet,
kiderül, a pénztárcával ellenségei egymásnak.
Mikor búcsút kell intenünk, a lelkünk nem örül,
fáj megválni mindentől, ami a részünké vált,
és a szívünket a szomorúság veszi körül.
Fáj elköszönni a szeretteinktől és a vágyainktól,
a reményeinktől, s a megszokott dolgainktól,
megválni a sokat dédelgetett álmainktól.
Elköszönni a barátainktól, a sok jótól és széptől,
az egészségünktől, az egykori önmagunktól,
s az általunk kialakított sajátságos képtől.
Elbúcsúzni a fájdalomtól és mindenféle rossztól,
a múlttól, a jelentől, az elménk kimerülésétől,
a tisztaságtól, s a reánk lerakódott koszttól.
Mikor búcsút kell intenünk a létnek és a búnak,
minden örömünknek, s a veszteségeinknek,
a szemeink a könnyek tengerében úsznak.
