Saját alkotásaim
Segíteni másoknak jó dolog, szívet melengető érzés,
támaszt nyújtani az elesetteknek, gyengéknek,
emberhez méltó és ez nem lehet kérdés.
Segíteni másoknak jó dolog, felemeli a fáradt lelket,
s miközben sikerül másokat kihúzni a gödörből,
a mi saját énünk is, egy kis örömre lelhet.
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy valódi fegyver,
kegyetlenül meg tudják sebezni az ember lelkét,
és manipulálnak vele minden este, reggel.
Szavakkal fedik el a valóságot, leplezik el a sok rosszat,
szavakkal ármánykodnak az igazság ellenében,
és teszik ezt állandóan, egész élethosszat.
A szavak néha veszélyesebbek, mint egy gyilkos méreg,
az végezhet hamar, a szavak sokáig kínozhatnak,
és ez így marad, amíg csak emberek élnek.
Senki ne várja el mástól azt, amit maga meg nem tenne,
amit soha nem érezne önmagához közel állónak,
és ami miatt nagyon közel lenne a veszte.
Senki ne várja el mástól azt, hogy adja fel önmaga énjét,
a saját vágyait, álmait, elképzeléseit és a terveit,
s homályosítsa el az igazi, ragyogó lényét.
Színesednek a falevelek, lassacskán közeleg az ősz,
a nyár fogta a kalapját és búcsút intett vele,
immár a forróság sem lesz olyan bősz.
Még vannak termések, melyek begyűjtésre várnak,
a kiskertekben és a termőföldeken egyaránt,
s odaköszönnek, az útra kelő nyárnak.
A gólyák Afrika felé repülnek, készülnek a fecskék,
s minden állat nyugodtabbá, békésebbé válik,
hisz érzik, pihentetőbbek már az esték.
Színesednek a falevelek, a természet újra átöltözik,
varázslatosabbá válnak a nappalok, s az éjek,
és a szeretet a szívekbe visszaköltözik.
Az elkábítottak világában kihalóban van az értelem,
a legtöbben már a telefonjaikon élik az életüket,
így a meghódításuk egyszerű lesz, s vértelen.
Kik a képernyőhöz tapadva töltik a mindennapokat,
azok számára nem számít immár senki, semmi,
és hamar felszámolják az élő kapcsolatokat.
Az elme elsorvad, kihalóban van, s meglehet végleg,
minden hatalom vágyálma ez, a totális uralom,
és ez nagyon valószínű álom, de tényleg.
Az emberiség egykori fejlődése a szakadékba zuhan,
s mindaz, ami jó volt, a feledésbe merül örökre,
miközben az idő megállíthatatlanul suhan.
Az elkábítottak világában jóra számítani nem lehet,
sokkalta inkább káoszra és állandó zűrzavarra,
s ez ellen a józanság vajmi keveset tehet.
Amikor már minden fáj, akkor csak szenved az ember,
nem képes meglátni sem a szépséget, sem a jót,
és hiszi, hogy ő már senkinek nem kell.
Leélte az életét, dolgozott sokat, kitartóan, becsülettel,
szerette, imádta a családját, a barátait, ismerőseit,
s bármit megtett volna értük, hevülettel.
Amikor már minden fáj, a türelem nem létezhet többé,
minden vágy és álom, amely eddig reményt adott,
oly hirtelen vált semmivé, szürke köddé.
Egy néphez szólni felelősség, nem szórakoztató játék,
nem egy babazsúr, amely csak úgy magával sodor,
és ami a legfőbb, nem komolytalan szándék.
Aki ezt megteszi, annak a tudatában leledzik mindez,
s aki tiszta szívvel teszi a dolgát, az mind tudja jól,
hogy semmi, de semmi köze nincs a hithez.
Egy néphez szólni felelősség, mert rajta állhat a jövő,
rajta állhat mindaz, ami a jelent is szebbé teheti,
s ehhez becsületes ember kell, nem cselszövő.
Érdemes ragaszkodni valamihez, ha az már nem jó,
legyen az bármi, az életvitel, vagy a megszokás,
és miért van az, hogy másról nem lehet szó?
Biztos, hogy annyira tökéletes volt ez idáig minden,
annyira, hogy foggal-körömmel védeni kellene,
s létezne, hogy jobb lehetőség már nincsen?
Érdemes ragaszkodni valamihez, akkor is, ha rossz,
ha csak szenvedésből állnak ki a mindennapok,
s ha mindez, egy soha véget nem érő hossz?
Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,
kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,
boldog embereket csak igen ritkán látok.
Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,
mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,
s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.
Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,
mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,
s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.
Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,
mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,
s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.
Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,
úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,
és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
