Saját alkotásaim
Színes falevelek borítják a tájat, ragyog az őszi Nap,
csodálatosan kék az ég, a felhők pihennek,
és a békességből az élet ízelítőt kap.
Színes falevelek borítják a tájat, a szellő sem suhan,
varázslatos csend és nyugalom honol szerte,
hamarosan, este, minden álomba zuhan.
Színesednek a falevelek, lassacskán közeleg az ősz,
a nyár fogta a kalapját és búcsút intett vele,
immár a forróság sem lesz olyan bősz.
Még vannak termések, melyek begyűjtésre várnak,
a kiskertekben és a termőföldeken egyaránt,
s odaköszönnek, az útra kelő nyárnak.
A gólyák Afrika felé repülnek, készülnek a fecskék,
s minden állat nyugodtabbá, békésebbé válik,
hisz érzik, pihentetőbbek már az esték.
Színesednek a falevelek, a természet újra átöltözik,
varázslatosabbá válnak a nappalok, s az éjek,
és a szeretet a szívekbe visszaköltözik.
Hullanak az őszi levelek, mint megannyi élet,
s összefonódva a természet igazi rendjével,
jól jelképezik, ma mennyit ér egy lélek.
Az egyre erősebb szél packázik, játszik velük,
jobbra-balra sodorja valamennyit gyorsan,
s nem számít, melyik fán volt a helyük.
Pazar színeik rozsdabarnává változnak hamar,
az erezetük elporlad a legapróbb szellőtől,
és sok vizet immár egyikük sem zavar.
Hullanak az őszi levelek, s beborítják a talajt,
már nem többek, csupán bomló tetemek,
miket a végzet az utolsó útjára szalajt.
Színes falevelek és nyugalom uralja a tájat,
ragyog a Nap, kellemes melege simogat,
száműz eme vidékről minden árnyat.
Állatok készülnek a téli pihenőre serényen,
s amíg csak lehet, gyűjtögetik az élelmet,
minden falatért küzdenek keményen.
Apró neszek, halk zörejek, sejtelmes zajok,
a bokrok alján játszanak a siheder állatok,
s eközben a közelben pihennek a nagyok.
Színes falevelek és nyugalom, sebes patak,
lassan közeledik a varászlatos alkony,
és hamarosan lepihennek a vadak.
Párizsban járt az ősz szinte nyomtalan,
órák óta bolyongok, mint egy hontalan.
A kánikula időszaka véget ért egy időre,
ám talán újra találkozhatok vele jövőre.
Lelkembe mélyedve nézek magam elé,
közben egyre közeledek a Szajna felé.
Érzem, hogy mennyire fáradt is vagyok,
fáj, de tudom jól, nemsokára meghalok.
A Szent Mihály útján ballagok éppen,
nem tudom hová is tartok voltaképpen.
Utamon színpompás faleveleket látok,
oly régóta csak a hazám után vágyok.
Egy perc, esetleg több is lehet az élet,
küzdök, míg végül el nem hagy a lélek.
Itt járt az ősz, jól érezte magát, maradt,
itt, a párizsi, lombjukat hullató fák alatt.
