Saját alkotásaim
Mindig van ok a panaszra, s lesz is míg élünk,
amíg nem az történik, amit szeretnénk,
hiába vágyunk, óhajtunk, félünk.
Hiába próbáljuk meggyőzni magunkat a jóról,
és hiába zárjuk be az elménket örökre,
ha kimaradunk mindenféle jóból.
Hiába kesergünk a sok-sok kimaradt esélyen,
és hiába hisszük, hogy mi jók vagyunk,
mind ott vagyunk, a sors kezében.
Mindig van ok a panaszra, míg csak létezünk,
és mindig is lesz, míg ember az ember,
önmagunkban jogosan kétkedünk.
Mindig csak a panasz, egyszer hideg, máskor hőség,
már megint nem esik, a szél fúj már hetek óta,
a terményekből így biztos nem lesz bőség.
Oly kevés a fizetés, meg a nyugdíj, nem úgy az árak,
és az infláció sem akar még elmenni nyaralni,
ígéretekből van bőven, s nőnek a légvárak.
Fáj a fejem, a derekam, mindenem, mondják sokan,
nem megy az alvás és a kedvtelenség igen erős,
az ember siránkozik, az idő gyorsan rohan.
Mindig csak a panasz, ami keserűvé teszi a napokat,
a nehézségek elveszik az életkedvet, a reményt,
a sors nem tisztességesen keveri a lapokat.
Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,
kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,
boldog embereket csak igen ritkán látok.
Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,
mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,
s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.
Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,
mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,
s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.
Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,
mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,
s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.
Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,
úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,
és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.
Nincs idő, hallani oly sokszor a nap folyamán,
számtalan a panasz, a sirám, s a fájdalom,
mégis tömegek ülnek a végzet vonatán.
Ülnek és várnak, nem értik, mi, miért történik,
a szemük előtt zajlanak a dolgok nyíltan,
s fölöttük a sötétség vihara örvénylik.
Az értelem és az életösztön koldusként remeg,
házatlan, s hazátlan senkivé lettek téve,
s mindkettőjük a félelemtől beteg.
Nincs idő semmire, ezt mondogatják, s hiszik,
és ezen okból kifolyólag várnak a csodára,
azután ámulnak, hogy sokra nem viszik.
Majd más megteszi, gondolják ezt oly sokan,
és legyen szó bármiről is, csinálják mások,
s az lényegtelen milyen módon, hogyan.
A nehézségekkel, bajokkal, nehéz együtt élni,
mindenki szeretne kibújni a felelősség alól,
s a legtöbb rettegő még önmagát sem érti.
Sokszor olyan jó lenne ez, vagy esetleg amaz,
ám kockázatosnak bizonyulhat a cselekedet,
és végül szokás szerint marad a panasz.
Ki kellene harcolni a szabadságot és a békét,
a nyugalmat, a család biztonságát, a jólétet,
de most nem hagyhatjuk magára a tévét.
Majd más megteszi, csupán türelem, az a fő,
ez a hozzáállás szégyenletes és siralmas is,
és nem csoda, hogy a sötétség ideje jő.
