Saját alkotásaim
Senki ne ígérjen más nevében, soha, semmikor,
s ne is vegye a bátorságot, hogy megtegye,
mert a valóság végül úgyis megtipor!
Senki ne higgye, hogy minden csakis jó és szép,
az élet pedig egy babazsúr, egy igazi álom,
s az ég pedig mindig felhőtlenül kék!
Senki ne ígérjen más nevében, az rettentő hiba,
és aki nem méri fel a lehetőségei határait,
azon nem segíthet már semmiféle ima!
Mennyi lehetőséget mulasztunk el életünk során,
mennyi esélyt, mennyi szerelmet, mennyi jót,
félénkségünk és bizonytalanságunk okán.
Milyen sok dologba bele sem merünk fogni soha,
s bár képesek vagyunk igen szépeket álmodni,
mikor felébredünk, mindezek eltűnnek tova.
Mennyi lehetőséget fúj el előlünk a sorsunk szele,
s mennyi vágyunk marad csupán vágy, örökre,
miközben a lelkünk keserűséggel lesz tele.
Érdemes ragaszkodni valamihez, ha az már nem jó,
legyen az bármi, az életvitel, vagy a megszokás,
és miért van az, hogy másról nem lehet szó?
Biztos, hogy annyira tökéletes volt ez idáig minden,
annyira, hogy foggal-körömmel védeni kellene,
s létezne, hogy jobb lehetőség már nincsen?
Érdemes ragaszkodni valamihez, akkor is, ha rossz,
ha csak szenvedésből állnak ki a mindennapok,
s ha mindez, egy soha véget nem érő hossz?
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s annyit szenvedünk,
gyakorta nagyon bizonytalanokká tudunk válni,
és legtöbbször csupán álmokat kergetünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s dobogtatja szívünk,
megannyi lehetőség és esély suhan el előttünk,
amiket észre sem véve, túl sokat veszítünk.
Ki szeretne egy olyan világot, amelyikben csak szolga,
amelyikben egy senki és nem számít embernek,
s kizárólag csak az engedelmesség a dolga?
Amelyikben nincs semmije és főleg szabadsága nincs,
nem dönthet semmiről, s nem is gondolkodhat,
ki számára lenne ez a legdrágább kincs?
Ki vágyna rá, hogy a gyermekeit elvegyék tőle örökre,
s miközben kidolgozná másoknak a szívét, lelkét,
nem is gondolhatna az ördögi körökre?
Ki szeretne egy olyan világot, mely árnyéka magának,
amelyben nincs érzelem és nincs értelem sem,
s melyben az igaz emberekre vadásznak?
Néha magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk,
s míg tétován állunk, várva a sült galambra,
addig bizony csak tévutakon haladunk.
Várjuk a csodát, a varázst, s a felmentő sereget,
amely megment bennünket önmagunktól is,
reményből pedig nem kapunk eleget.
Áhítjuk a szeretetet, a szerelmet, s egy jó életet,
a vidámságot, a békességet, a boldogságot,
és megálmodunk minden részletet.
Kihagyjuk a lehetőségeket, mert nagyon félünk,
bátorságból bizony leckét kellene vennünk,
nem pedig a sötét semmibe néznünk.
Néha magunk sem tudjuk, mi lakozik bennünk,
ám mielőbb rájövünk erre, annál jobb lesz,
s végre rádöbbenünk, mit kell tennünk.
Fiatalon még minden szebb és sokkal másabb,
könnyebbnek tűnnek a terhek, a gondok,
s a lehetőségek köre sokkal tágabb.
Az egészség még alapvetően jó, az elme hasít,
a test strapabíróbb, sokkal kevésbé fárad,
s kevesebb mindaz, ami csak taszít.
Rózsaszín útjukat róják, az álmok és a vágyak,
a remény sokkalta erősebb, mint később,
s a sóhajok is ritkábban szállnak.
Az idősek jó szándékú tanácsai nem fontosak,
mesének, hihetetlennek tűnhetnek olykor,
s félvállról lehet venni a gondokat.
Fiatalon még elképzelhetetlen a későbbi bánat,
és nevetségesnek látszanak a problémák,
ám a valóság később jól arcul vághat.
Korlátozott idő, gondokkal lefoglalt percek,
az embereknek soha sincs nyugodalma,
s a háttérben így haladnak a tervek.
Nem jut elegendő idő pihenésre, egymásra,
a kimerültség mindennapos, rendszeres,
s ezáltal nincs lehetőség sok másra.
Nincs energia a gondolkodásra, jó tettekre,
sem elegendő erő megsegíteni másokat,
s a világ sokasága a hitét vesztette.
Korlátozott idő, melyben a lehetőség kevés,
amelyben egyre kevesebb a pénz bármire,
s örömnek marad az ivás, meg az evés.
Mi minden rejlik belül, a lelkünk legmélyén,
ezt bizony majdnem lehetetlen megfejteni,
s ezért elbukunk majd az utunk legvégén.
Megannyi szeretet, szerelem, s titkos vágyak,
elképzelt, de meg mégsem valósult tettek,
velünk mind az örökkévalóba szállnak.
Kihagyott lehetőségek és forrón izzó percek,
a számtalan csalódás, fájdalmak, s bánat,
a semmivé váló, egykori szép tervek.
A néma megbánás, a ki nem mondott szavak,
a megjátszott sértődöttség, s a duzzogás,
a ki nem használt, könnyed nyarak.
Mi minden rejlik belül, magunk sem tudjuk,
és sokszor még önmagunkat is meglepjük,
miközben álmainkat börtönbe csukjuk.
Vajon milyen emléket hagyunk hátra magunk után,
olyat, amelyik méltán tiszteletet érdemel mindig,
netán olyat, ami szégyen, s egy nulla csupán?
Megőrizheti bizton tetteinket a történelem folyama,
vagy épp ellenkezőleg, undorral fordul el a Nap is,
s eltüntet minket a galaxisok végtelen moraja?
Mindez rajtunk múlik, vagy talán mások is hibásak,
meglehet, hogy túl gyávák és a gyengék vagyunk,
és a végtelennek a kapuján is simán kivágnak?
Hogyan nézhetünk a gyermekek, s utódok szemébe,
ha harc nélkül feladjuk a jogainkat és a jövőjüket,
s mindezekért csakis a halált kapjuk cserébe?
Vajon milyen emléket hagyunk, ami reményt adhat,
s ami meg tudja mutatni, mik a lehetőségek eztán,
és milyen lesz az a világ, amit örökül kapnak?
