Saját alkotásaim
A politika és a pénz megmérgezi az ismert világot,
kizsákmányolja és az elpusztulás felé sodorja,
eltiporja az életet, a legapróbb virágot.
Mételyként beépül a mindennapokba, a percekbe,
és ott sunyin olyan méretű károkat tud okozni,
hogy az emberek menekülnének fejvesztve.
A politika és a pénz összefonódása igen veszélyes,
behálóz mindent, mint a legerősebb pókháló,
s a történelemben sosem volt szemérmes.
Az emberi emlékezet sokaknál mintha nem is létezne,
igen hamar feledésbe merülnek lényeges dolgok,
míg a valóság és az igazság eltűnnek vérezve.
Az emberi emlékezet olyan, mint egy átszakított rosta,
amelyen akadály nélkül jut át bármi és minden,
miután az agyak irdatlanul át lettek mosva.
A régi szép idők letűntek, a sötétségnek kora tombol,
és mint a legrettenetesebb vihar, pusztít, gyilkol,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
Eltörli mindazt, ami valaha is jó volt, elmossa a létet,
jégesőként zúzza szét a szeretet sarjait, hajtásait,
és minden percben egyre csak növeli a tétet.
A régi szép idők letűntek, s már a Nap sem mosolyog,
nincs rá oka, hogy gyönyörködjön eme világban,
hamarosan az arcokra fagynak a mosolyok.
A lelki béke drága kincs, elérni majdnem lehetetlen,
hiszen a világ és a sors rengeteg akadályt állít,
amikkel szemben az ember tehetetlen.
A lelki béke drága kincs, olyan, mint egy szép mese,
amelyben a hercegnő kezéért meg kell küzdeni,
s végül lehullik a gonosz sárkány feje.
Amikor az éjszaka fényei kigyúlnak és a szél sem rebben,
sőt, még a víz fodrai is alszanak a csillagok alatt,
minden lepihen, eme varázslatos csendben.
Ez idő tájt indulnak útjukra az álmok és a titkolt vágyak,
amelyek a nappali fény mellett ritkán jönnek elő,
most azonban a tündöklő Tejút felé szállnak.
Amikor az éjszaka fényei kigyúlnak, a világ is megpihen,
a szebbik oldalát mutatja, békésebb, s nyugodtabb,
ám kakasszóra mindez eltűnik a semmiben.
Az élet nem sűrűn cirógatja meg az emberek lelkét,
és nem mosolyog kedvesen reájuk gyakorta,
viszont sokaknak megnehezíti a tervét.
A tervét, mely a szép álmokról, a vágyakról szólnak,
egy csodásabb, élhetőbb világról, a szeretetről,
és sajna nem ad sok teret, semmiféle jónak.
Az élet nem sűrűn cirógatja az elesettet, a gyengét,
nem segíti a beteget, a szegényt, a kisembert,
és bizony sokszor beléjük mártja a pengét.
Az elkábítottak világában kihalóban van az értelem,
a legtöbben már a telefonjaikon élik az életüket,
így a meghódításuk egyszerű lesz, s vértelen.
Kik a képernyőhöz tapadva töltik a mindennapokat,
azok számára nem számít immár senki, semmi,
és hamar felszámolják az élő kapcsolatokat.
Az elme elsorvad, kihalóban van, s meglehet végleg,
minden hatalom vágyálma ez, a totális uralom,
és ez nagyon valószínű álom, de tényleg.
Az emberiség egykori fejlődése a szakadékba zuhan,
s mindaz, ami jó volt, a feledésbe merül örökre,
miközben az idő megállíthatatlanul suhan.
Az elkábítottak világában jóra számítani nem lehet,
sokkalta inkább káoszra és állandó zűrzavarra,
s ez ellen a józanság vajmi keveset tehet.
Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,
kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,
boldog embereket csak igen ritkán látok.
Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,
mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,
s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.
Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,
mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,
s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.
Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,
mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,
s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.
Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,
úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,
és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.
Egyszer majd mind útra kelünk, vár reánk a végtelen,
hátrahagyjuk a múltunkat és az emlékeinket,
s az új létünk, immár nem lesz fénytelen.
Az öröklét felé vezető utunkat beragyogják a csillagok,
és mutatják a helyes irányt a lelkeink számára,
ember soha nem látott még ennyi csillagot.
Egyszer majd mind útra kelünk, sorban, egymás után,
van, hogy sokat kell várnunk, máskor kevesebbet,
ez a földi élet nem több, csak átmenet csupán.
Az emberek nem szeretik az igazságot, mert az nagyon fáj,
inkább befogják a füleiket és lehunyják a szemeiket,
s úgy viselkednek, mint egy jól idomított nyáj.
Az emberek nem szeretik az igazságot, az felégeti a lelkük,
elveszi az életkedvüket és a reményeiket is egyaránt,
hiába érzi a valóságot valamennyi apró sejtjük.
