Saját alkotásaim
Miért van az, hogy mást gondol és mást mond sok ember,
mást tesz, mint amit ígér, s másként is viselkedik,
kit lát a tükörben, mikor beköszönt a reggel?
Miért van az, hogy az alakoskodás oly természetes szokás,
a becstelenség pedig egyre gyakoribb, jellemzőbb,
és mi okból is van mindenkin ekkora nyomás?
Miért van az, hogy egy élhető világból rémálmot csináltak,
és az emberiség zömét korlátozzák, de mindenben,
miközben magukból egyesek istent csinálnak?
Sok mindent sosem tudunk meg az életünk útján,
sokszor nem ismerjük meg az igazi valóságot,
és hiába merengünk önmagunk múltján.
Nem tudjuk meg, hogy miért is születtünk egykor,
vagy ki is volt életünk szerelme, úgy igazából,
s a lelkünk nagyon szomorúvá válik ekkor.
Nem tudjuk meg azt sem, miket mondtak rólunk,
s vajon kik szerethettek minket önmagunkért,
milyen lehetett volna az életünk, a módunk.
Nem tudjuk meg, hogy a sorsunk merrefelé vezet,
mennyi időnk van még, mielőtt elköszönünk,
és arra, amink van, ki is vethetett szemet.
Nem tudjuk meg, nélkülünk milyen is lesz a világ,
fogunk-e hiányozni belőle egy napon, s kinek,
lesz-e majd a sírunkon csokor, vagy virág.
Sok mindent sosem tudunk meg, amíg csak élünk,
oly sok titok marad titok a számunkra örökre,
a végtelen idő furcsa játékot játszik vélünk.
Miért kell megváltoztatni azt, ami eddig jó volt,
ami beváltotta a hozzá fűzött reményeket,
és ami egy boldogabb világról szólt?
Miért kell megváltoztatni azt, ami jól működik,
ami időtálló, ami maradandó, ami segíthet,
és az igazmondókat miért is gyűlölik?
Miért kell megváltoztatni mindent rosszabbra,
és miért kell összeugrasztani az embereket,
s belekényszeríteni egy sötét korszakba?
Sok ember hiszi, hogy neki van a legnagyobb gondja,
és ezt bizony érezteti is másokkal rendszeresen,
s ha kérdezik, ha nem, a sérelmeit elmondja.
Sok ember hiszi, hogy másoknak bezzeg öröm az élet,
csupa vidámság, mosoly, derű, felhőtlen kacagás,
miközben fölötte keserűen szállnak az évek.
Sok ember hiszi, hogy nem számít senkinek a világon,
számkivetettnek érzi magát és igen magányosnak,
úgy gondolja, ez így is marad, bármit csináljon.
Szavak értelem nélkül, beszélgetés fásultan, unottan,
megjátszott érzelmek és elhazudott érzések,
károkozás, lélek nélkül, s nyugodtan.
Szavak értelem nélkül, hideg tekintet, s rideg szeretet,
megkeseredett édes élet, pusztító, sötét világ,
nem hagyják begyógyulni a fájó sebeket.
Az idő megszépítheti a múltat és becsaphatja az elmét,
varázslatossá tudja tenni mindazt, ami rossz volt,
ezzel megszabadítva a súlytól az ember lelkét.
Az idő megszépítheti a múltat és egy új világot teremt,
azonban az igazság ettől még igazság fog maradni,
s az a jó, ha az ember eszerint éli meg a jelent.
Amikor becstelenek uralják a világot, az sötétbe borul,
országok és népek senyvednek galádságuk miatt,
az igazság, s a remény, a vég szélére szorul.
Amikor becstelenek uralják a világot, a gonosz tombol,
őrjöngve éli ki szennyes vágyait, pusztítja a létet,
s nem nyugszik, míg mindent le nem rombol.
A szavak mögé bújnak a hazugok és a becstelenek,
mindazok, akiknek csalárd szándékai vannak,
s akik jónak látszanak, ám jellemtelenek.
A szavak mögé bújnak a hamisak, meg az álszentek,
kik igen mohók, s pénzért bármire kaphatóak,
számukra az élet és a világ csak lábjegyzet.
Vannak, akiknek a mások fájdalma kéjes öröm,
és a mások szenvedését boldogsággal nézik,
ám egyszer a sors nékik is visszaköszön.
Vannak, akiknek minden rossz, semmi nem jó,
örök frusztráltságukat másokon vezetik le,
s számukra a világ is csak fájdalmas szó.
Annyi álmunk marad beteljesületlen és száll a semmibe,
suhan el a széllel a végtelenbe, sorvad el a napon,
s mi megmarad, az sokszor nem jó semmire.
Annyi álmunk marad beteljesületlen és igen sok remény,
lehet bármekkora, hatalmas, vagy csupán szerény,
végül rájön az ember, ez az élet biza kemény.
