Saját alkotásaim
A gazdag mindenhol gazdag, a szegény pedig szegény,
ezen a világon számtalan a baj és a probléma,
s ezt a bolygót cserben hagyta a remény.
A gazdag mindenhol gazdag, mindenkor a pénz az úr,
csak az érdekek számítanak, no meg a hatalom,
és az emberek szívében a keserűség dúl.
Ha a csend végre hallatná a szavát,változna a világ,
s ha nem tűrné el a csekély számú üvöltözőt,
még a kopár sziklákon is nyílna virág.
Ha a csend végre hallatná a szavát, az csoda lenne,
lelkeket simogató dallam és varázslatos zene,
s mindenki megtalálná az örömét benne.
Az illúziók fogságában szenvednek az emberek,
ám ezt a legtöbben nem is veszik észre,
miközben akad gondjuk rengeteg.
Az illúziók fogságában minden szebbnek tűnik,
s ez így is marad, amíg nem lesz világos,
és a sötétség végre meg nem szűnik.
Az arcon meglátszik az élet okozta változás,
minden redő egy újabb fájdalmat takar,
és végül eljön majd ama számadás.
Az arcon meglátszik a jellem, vagy a hiánya,
minden, a múltnak, s a jelennek a hatása,
az ember sokat szenved, ám hiába.
Önmaga sorsával is nehezen küzd meg az ember,
pedig minden percben csak arra törekszik,
és emiatt lelki nyugalmat nem lel.
Gondokkal ébred reggel és azokkal pihen le este,
sőt, gyakorta álmában is forgolódik, vívódik,
mintha a holnap csakis veszély lenne.
Önmaga sorsával is nehezen küzd, hát a máséval,
és miközben igyekszik láthatatlanná válni,
nem bír el, a reá nehezedő árnyékkal.
Nem könnyű reményre találni vészterhes időkben,
mikor a félelem uralja az emberek életét,
és a sors bizonytalansága időtlen.
Nem könnyű reményre találni, s talán nem is lehet,
egész életünkben csak keressük és kutatjuk,
mégsem tudjuk, hogy ez hová vezet.
Egy kis hegyi városban összegyűlt a sok mocsok, szemét,
és ellepte az annak idején tiszta utcákat, tereket,
elvéve mindenki kedvét attól, hogy egyék.
Bűz terjengett a levegőben, beivódott a kövekbe, falakba,
s az egykori szép vidék élhetetlenné kezdett válni,
immáron nem lehetett fellátni a magasba.
Egy kis hegyi városban beszennyeződött minden, örökre,
az emberek már ki sem mertek lépni a házaikból,
és a továbbiakban sem lesz okuk örömre.
Amíg félelemben tartják a világot, az embereket,
addig biz nem fog változni semmi, sohasem,
és nem lehet elkerülni a végső rettenetet.
Amíg félelemben tartják az egyéneket, a lelkeket,
könnyedén uralhatják az élet minden percét,
az egyszerű emberekre hárítva a terheket.
Könnyű csapdába csalni a hiszékeny embereket,
s könnyű megvezetni azt, aki néz, de nem lát,
így rémisztővé tenni az estéket, reggeleket.
Könnyű csapdába csalni bárkit, aki csak bólogat,
aki elhisz bármit, sajnos gondolkodás nélkül,
és minderre van bizony számos módozat.
Mire vágynak az emberek? Egészségre, szeretetre,
boldogságra, örömre, vidámságra, jólétre,
és nem kihasználtságra, fegyverekre.
Szerelemre, megértésre, elfogadásra, nyugalomra,
békességre, nem háborúkra, fenyegetésekre,
s arra, hogy élve vonuljanak nyugalomba.
Igaz ölelésekre, egy élhető életre, szabad akaratra,
szépségre, jóságra, az érzelmeik viszonzására,
és szállni a reménnyel, minél magasabbra.
Mire vágynak az emberek? Arra, hogy élhessenek,
mindennemű korlátozás, sanyargatás nélkül,
és soha, de soha többé ne félhessenek.
