Saját alkotásaim
Egy őszinte ember igazat mond, ha fáj is,
nem kertel és nem hazudik sohasem,
nem beszél mellé, sőt, még lát is.
Látja a valóságot és hallja a bánat szavát,
érzékeli a számtalan, gyötrő rosszat,
s ezek alól nem vonja ki önmagát.
Igyekszik segíteni, ahogy erejéből telhet,
s próbál fényt gyújtani a sötétségben,
miközben maga is visel elég terhet.
Egy őszinte ember nem hajlik meg soha,
mert van gerince, s van becsülete is,
a hitványságot pedig száműzi tova.
Mások pénzén és munkája által könnyű élni,
dőzsölni, szórakozni, s meggazdagodni,
ha az elszámoltatástól nem kell félni.
Ha következmény nélkül bármit lehet tenni,
meg is teszik, nekik nem kerül semmibe,
birtokokat, no meg kastélyokat venni.
Mások pénzén szép az élet és vígak a napok,
s amíg az emberek sokasága tönkremegy,
háborúzgatnak, s hazudoznak nagyot.
A manipulált világ nem a szeretetről szól,
nem a jóságról és nem is a becsületről,
e világban a gonosz érzi magát jól.
A gonosz viszont tombol, őrjöng és nevet,
az igazság arcába vágja saját tébolyát,
s hiszi, hogy az egész lét ura lehet.
Hiszi, hogy előbb-utóbb mindenki érte él,
mindenki vágyja őt, oly engedelmesen,
s reggelente a Nap is csak érte kél.
A manipulált világ, a hazugok sötét világa,
a megtévesztetteké és a becsapottaké,
a remény itt nem szökken virágba.
Ki nem mondott gondolatok, eltitkolt érzések,
fájó szívek és be nem vallott szerelmek,
mindig maradni fognak kérdések.
Kérdések, hogy miért így, miért nem másként,
s miképpen romlott el az, ami szuper volt,
hogyan viselkedhet az ember nyájként?
Ki nem mondott gondolatok és hamis igazság,
elferdített valóság, s ketrecbe zárt vágyak,
a pokolban lesz majd a végső vigasság.
A tébolynak nincs határa, az őrület tombol,
haragot és gyűlöletet szít, pusztít szerte,
s minden igazán jó dolgot lerombol.
Homályt hoz az életbe, elvakítva a tudatot,
elbizonytalanít és megtéveszt sokakat,
meghamisít igen sok igaz mondatot.
A tébolynak nincs határa, egyre növekszik,
viszályokat gerjeszt, egymás ellen fordít,
és az értelem elpusztítására törekszik.
Aki nem tapasztalta meg, mi is az a szegénység,
és aki soha nem nélkülözött semmiben sem,
annak nem is jelent semmit a reménység.
Aki nem tapasztalta meg, mit jelent a betegség,
a folyamatos kín, a szenvedés és a fájdalom,
annak nem mond semmit a végtelenség.
Aki nem tapasztalta meg, milyen is nélkülözni,
milyen is éhezni és pár jó falatra vágyakozni,
annak mit sem jelent a szó, könyörögni.
Aki nem tapasztalta meg, hogy milyen is a hitel,
milyen folyton rettegni és félelemben élni,
annak még a teljes győzelem sem siker.
Aki nem tapasztalta meg, milyen keserves a lét,
és mennyire rossz is esélytelenként küzdeni,
annak ez az élet, egyáltalán nem lehet tét.
Az értelem fáklyája csak pislákol a sötétben,
az egykor ragyogó lángja lassan kialszik,
s nyoma sem marad az idő ködében.
Az értelem fáklyája régen világította az utat,
az utat, mely egy jobb világ felé vezetett,
azonban most nehezen talál kiutat.
Az igazságot kimondani sokan nem merik,
mert félnek attól, hogy visszaüt reájuk,
és akkor a lelki békéjüket nem lelik.
Legtöbbször félnek szembesülni magukkal,
az egész életükkel és a csalódásaikkal,
a tengernyi gondjukkal, s bajukkal.
Félnek belátni a kudarcaikat és a hibáikat,
tagadják a szerelmeiket is, a vágyaikat,
s pláne letagadják a vesztes vitáikat.
Képesek letagadni a legszebb álmaik sorát,
s tagadják azt, milyen szerencsétlenek,
miközben folyvást várják a csodát.
Az igazságot kimondani soha nem könnyű,
igaz becsületet és gerincességet igényel,
és sokaknak ez a gondolat is szörnyű.
Szavakkal lehet hazudni és tettekkel bizonyítani,
érzelmekkel manipulálni, mindent letagadni,
s a jót a rosszal hasonlítani, viszonyítani.
Szavakkal lehet hazudni, s pont miattuk elbukni,
megtéveszteni könnyű, magyarázkodni nehéz,
az igazsághoz sok akadályon át lehet eljutni.
A világ valódi arcát oly sokan nem ismerik,
mivel folyamatosan álarc takarja el azt,
s eme álarcról kérdezni sem merik.
Így halad előre, a régen megtervezett úton,
kopott és szakadt ruhájában bandukol,
miközben mereng a túl sötét múlton.
Megélt már számtalan borzalmat, háborút,
néhanap rátalált egy kevéske örömre is,
s még kérdéses, hová vezet e vándorút.
A világ nem érzi jól magát ilyen szerepben,
nem boldog, látva a történések folyamát,
ez így volt valaha, s most is, a jelenben.
A világ valódi arcát ritkán díszíti a mosoly,
örömmel lenne ő egy szebb, s jobb világ,
ha nem lenne az irányítói által fogoly.
