Saját alkotásaim
Nem veszik észre az állatok, hogy csapdába kerültek,
és lépre csalták mindőjüket a sok édes csalétekkel,
miközben ők, az evés gyönyörébe merültek.
Nem tűnik fel nekik, hogy a területüket bekerítették,
és körös-körül kerítések, rácsok vannak telepítve,
s a legtöbbjüket pedig már rég leterítették.
Nem veszik észre az állatok, hogy a végüket akarják,
és az eddigi életüknek mindörökre vége fog lenni,
s többé nem tudják majd, mi is a szabadság.
A lélek és a test szabadsága felbecsülhetetlen érték,
a megőrzésük manapság igencsak nehéz feladat,
s a sötétségben nehéz csodálni az ég kékjét.
A lélek és a test szabadsága az aranynál is többet ér,
olyan, mint a ragyogó Nap a viharfelhők között,
s mint az őszi nyugalom, mielőtt ideér a tél.
Aki harc nélkül feladja, az elpusztul remény nélkül,
ha nem küzd meg a szabadságáért, s az életéért,
semmiféle kegyelmet nem is érdemel végül.
Aki harc nélkül feladja, az a saját sírját meg is ássa,
önmaga okozza a végzetét, mert gyáván térdel,
és mindeközben a lelkét a szégyen rágja.
Aki harc nélkül feladja, az elveszít mindent, örökre,
s az utolsó percben jön rá, hogy a népe is így jár,
még él, de már keselyűk köröznek fölötte.
1848-ban a szabadságért folyt a harc, most az életért,
sajnos újabban az életben maradásunk lett a tét,
és ez nem megvehető, semmi pénzekért.
Aki élni akar, annak küzdeni kell, ha muszáj, halálig,
és nem szabad engedni, megalkudni, s feladni,
bizony el kell menni, a legvégső határig.
1848-ban a szabadságért folyt a harc, ami igen drága,
ha a mai ember nem akar szolga, s kutya lenni,
nem hagyhatja, hogy beletiporják a sárba.
A szabadság felbecsülhetetlen érték, igazi drága kincs,
melyhez fogható érzés nem sok van az életben,
és amely nélkül a létnek, értelme nincs.
A szabadság felbecsülhetetlen érték, veszni hagyni kár,
értékesebb a legdrágább gyémántnál a világon,
és az elvesztése, az bizony a halálig fáj.
Nehogy mások döntsék már el, hogy mit érezhetünk,
miről, mit is gondolhatunk, mikről álmodhatunk,
vagy mikor hibázhatunk és mikor tévedhetünk!
Nehogy bárki jobban tudja, hogy mi a jó számunkra,
hadd dönthessük el azt mi, magunk, s mindenkor,
és ne rakjanak igen nehéz terheket a vállunkra!
Ne kényszerítsenek miránk olyat, amit nem akarunk,
mi érezzük a fájdalmunkat, ahogy a gyászunkat is,
s nem vágyunk gépek lenni, emberek maradunk!
Nehogy mások döntsék el, hogy meddig is élhetünk,
nem kell méreg, sem a testünkbe, sem a lelkünkbe,
nekünk a szabadság és a békesség az érdekünk!
Elődeink egykoron életük árán is védték a hazát,
hősiesen küzdöttek érte, s a szabadságért,
meghallgatva a saját népük szavát.
Így ment ez évszázadokon át, harcoltak a honért,
küzdöttek törökkel, tatárral és másokkal is,
és mindig kiálltak a magyar jogért.
Mára kihalt ez a szellemiség, a pénz vált istenné,
s akik túl magasra kerültek bármilyen okból,
hiszik, hogy maguk válnak mindenné.
Elődeink egykoron fel nem adták volna e földet,
manapság más urat szolgálnak a bitangok,
eladva minket, minden hegyet, s völgyet.
Szabadságra vágytak, mikor még azok voltak,
s a pockok népe állandóan tömte a hasát,
mintha nem létezne többé a holnap.
Mindent megettek, mi az étlapjukon szerepelt,
volt miből válogatni és dőzsölhettek is,
ám mindőjük egy irányba menetelt.
Igen hamar besétáltak a nekik szánt csapdába,
ott fogságba kerültek az idők végezetéig,
s a sors kesztyűt dobott a népük arcába.
Attól az időtől kezdve tömegcikk lett belőlük,
élték az immár szürke kis hétköznapjaikat,
és már alig lehetett hallani felőlük.
Megunták ezt a létet és régi életükre vágytak,
féltek, s rettegtek, de egy napon azt látták,
a zárt területük kapui, ím kitártak.
Uccu neki, roham előre, kifelé ezen kapukon,
mindenüket hátrahagyva iramodtak neki,
s meg is lepődtek önnön magukon.
Szabadságra vágytak, de élni vele nem tudtak,
képtelenekké váltak önálló tevékenységre,
s így valamennyien végleg elbuktak.
Fel nem fogható érzés, milyen újra szabadnak lenni,
és ledobni a lelket a sötét mélybe lehúzó súlyokat,
s megkönnyebbülve, boldogan előre menni.
Elképesztő, amikor újjáéled a halottnak hitt remény,
s elhessegeti a tudatot fogva tartó sötét felhőket,
a Nap pedig ismét felragyoghat életünk egén.
Fel nem fogható az a sötétség, s a gonoszság árnyai,
az a folyamatos rettegés, melyet ezek kiváltanak,
ám végül mégis lehullanak a rabságnak láncai.
Mikor lehullanak a lelket fogva tartó láncok,
s megszűnik az oly régóta tartó nyomás,
végre útjára indulhatnak az álmok.
Annyi év keserű rabság után szabadok végre,
szárnyalhatnak a széllel a felhők között,
s többé nem vágynak le a mélybe.
Mikor lehullanak a hihetetlen méretű terhek,
amelyek súlyát felfogni is nagyon nehéz,
a lélek új reményre, s békére lelhet.
