Saját alkotásaim
Viharos szelek szárnyán száguld tova a baj,
és a gonddal egyesülve jókat mulatnak,
az utukat rombolás kíséri, meg jaj.
Viharos szelek szárnyán kavarog a remény,
menekül, mivel nem sok esélye maradt,
belátta végre, az élet nehéz, s kemény.
Viharos szelek szárnyán menekül el a jólét,
tudja, hogy mennie kell, az ő ideje lejárt,
s ettől kezdve a gonoszé lesz a szószék.
Már semmi nem lesz ugyanolyan többé, soha,
sem a szavak, sem a tettek, sem pedig más,
sokaknak a reményét fújta el a szél tova.
Már semmi nem lesz ugyanolyan, s ez biz fáj,
a szeretet is más ruhát ölt, jóval sötétebbet,
és megváltozik az egykoron gyönyörű táj.
Virágos réteken sétál a megfáradt remény,
és azon mereng, az élet mennyire kemény.
Szomorú ettől, elege van, pihenőre vágyik,
a hajdani időkből már semmi nem látszik.
Tudja, az emberek könnyen becsaphatóak,
s a számára a gyengeségeik nyilvánvalóak.
Nem boldog, hisz látja, elesettek, esendők,
soha nem voltak, nem is lesznek egyenlők.
Virágos réteken kullog a remény zavartan,
s nem érti, hogy is lehet ennyire zavarban.
Úgy dönt, most ideje szabadságra vonulni,
míg ez a világ nem képes a hibáiból okulni.
Mohács mezején elcsitult a küzdelem, a harc,
megsemmisült a magyar sereg színe-java,
s tagadhatatlan eme hatalmas kudarc.
A fűben hever a nemesség nagy része, grófok,
a hadvezérek, a bánok és a király is halott,
s mind homlokára a halál adott csókot.
Vérben fekszenek az érsekek is, s a püspökök,
számtalan hazafi tetemét tépik a dögevők,
miközben a törökök jókora tüze füstölög.
Ünnepel a szultán, az oszmán birodalom ura,
maga sem hitte, hogy ilyen könnyen győz,
és hogy a királyi vezérkar ilyen buta.
Miközben várja a fősereget, mely nem létezik,
néhány nap múltán rádöbben, tévedett,
és a felmentő had soha nem érkezik.
Ekkor Budára indul a hadával, az is védtelen,
kifosztják a fővárost, majd fel is perzselik,
és egyetlen perc sem marad vértelen.
Ez történt ötszáz éve, s most is ilyen a helyzet,
akkor a megosztottság miatt véreztek el,
és még ma sem beszélnek egy nyelvet.
Mohács mezején elpusztult az akkori remény,
ebből a mai utódoknak nem ártana okulni,
különben az élet szörnyű lesz, s kemény.
A Húsvét szelleme hamarosan tovasuhan,
egykettőre szertefoszlik a csodás álom,
és visszatér a rémség, huzamosan.
Visszavonul a szeretet, lepihen a békesség,
a megértés is búcsút int mindenkinek,
és immár a jóság sem lesz ékesség.
A Húsvét szelleme megcirógatja a lelkeket,
és biztatja őket, ne adják fel a reményt,
igyekezzenek leküzdeni a terheket.
A szeretet napjai ezek, a húsvétnak ünnepe,
e néhány napra a békességé a főszerep,
és szebbnek tűnik a világ külleme.
A szeretet napjai ezek, a szívé és a reményé,
a megértésé, a várakozásé, az elfogadásé,
ilyenkor áll össze a mozaik egésszé.
A remény halvány fénye most is pislákol,
még nem aludt ki, igyekszik harcolni,
és szegényeket, elesetteket istápol.
Próbálja támogatni az elmét, az értelmet,
rávilágítani a legsötétebb területekre,
s ellensúlyozni a hiábavaló félelmet.
Szeretné megértetni, biz küzdeni muszáj,
sőt, anélkül semmi esély és nincs jövő,
nem segít a teljesen hiábavaló viszály.
A remény halvány fénye kitart, amíg tud,
s bár önmagának is kellene a támasz,
hiszi, hogy belőle mindenkinek jut.
Sétál a szeretet a réten és a virágokat nézi,
egyik szebb, mint a másik, gyönyörűek,
valamennyiüket imádja, óvja, félti.
A rétet zöldellő bokrok és fák veszik körül,
középen egy kristálytiszta patak csobog,
a szeretet körbetekint, s a szíve örül.
A kezével megérinti a sebes sodrású vizet,
majd gyorsan el is kapja, hiszen hideg,
olyan régen nem érzett át már ilyet.
Ilyen felszabadultságot, s igazi nyugalmat,
örömöt, boldogságot és felhőtlenséget,
ez a jövőre nézve reményt sugallhat.
Sétál a szeretet a réten, s felpillant az égre,
ekkor döbben rá, az álomvilágban jár,
csak ezt eddig még nem vette észre.
Egy asztalnál ülnek, a jövő, meg a sors,
és arról beszélgetnek mit várhatnak,
közben suhan az idő, nagyon gyors.
Pár perc múlva többen is csatlakoznak,
a bizonytalanság, az aggódás, a jelen,
és egyre hevesebben vitatkoznak.
Hamarosan megjön a félelem egymaga,
halványan mosolyogva köszön nekik,
s közben reméli, itt majd lesz szava.
Végül befut a hiszékenység, s a remény,
a kétkedés a fejét lehajtva jön utánuk,
utoljára érkezik a józan ész, szegény.
Mind elmondják, mi a szívüket nyomja,
hogyan éreznek és mikre számítanak,
most van mindüknek bőven gondja.
Bizonytalanok, tanácstalanok és félnek,
úgy érzik, hogy bármi megtörténhet,
ezért a sorstól kockavetést kérnek.
A sors rögvest megteszi, elveti a kockát,
az gurul, gurul, majd az oldalára dől,
s talán felfedi mindannyiuk sorsát.
E pillanatban a sors eltakarja a kezével,
egyiküknek sem volt ideje megnézni,
így csak tippelhetnek, némi eséllyel.
Egy asztalnál ülnek, immáron órák óta,
s bár az eredményt még nem tudják,
biztos sokat fognak beszélni róla.
