Saját alkotásaim
Vihar közeleg, s igen gyorsan.
Emlékek fátylát cibálja a szél,
felszakítva a mély sebeket is,
az érzelmek világa életre kél.
Börtönéből kiszabadulnak ők,
a titkolt, legrejtettebb vágyak,
s végre hosszú rabságuk után,
a széllel újfent táncot járnak.
Felfelé törnek a homályból,
a fény felé tartanak gyorsan,
újabb esélyt kapva, belépnek
az új remény kapuján sorban.
Rózsaszín köd, átláthatatlan fátyol,
reád telepedhet bármikor és bárhol.
Vakká tesz a valósággal szemben,
hatására elalélsz, szépen, csendben.
Könnyűnek, boldognak érzed magad,
s eközben gyakran elakad a szavad.
Már ébren is álmodsz, az űrben jársz,
mindennél csodásabb pillanatra vársz.
Nem jutnak el a füledig mások szavai,
hidegen hagynak a gazdagok javai.
Epekedsz, nem alszol, s nem eszel,
egyetlen pillantástól zavarodott leszel.
Lassan felszáll a köd, tisztul a világ,
láthatóvá válik az összes rejtett virág.
Tisztábban csobognak a hideg patakok,
eljutnak hozzád a hallgatag panaszok.
Látod a reggeli Nap ragyogó fényét,
újra felfedezed önmagad igazi lényét.
Feltárul előtted a lehetőségek kapuja,
s szétoszlik a kétkedés maró hamuja.
Mindig minden állandóan változik,
ahogy a jövő fodra követi a múltat,
az idő kegyetlenül erős sodrásában,
s a történések véges folyamatában,
a fontos döntések sora legtöbbször,
csupán egy szemvillanáson múlhat.
Gyakorta van, hogy ráébredünk erre,
mégis mélázunk, miközben hibázunk.
Legbelül tudjuk, hogy bizony így van,
mégis értelmetlenül tovább vitázunk.
Vágyak, s álmok nőnek a lelkünkben,
ahogyan az új friss fű sarjad a mezőn,
olyan sokszor megbántanak minket,
olyankor csak nézünk üresen, merőn.
Fájdalmunkban úgy érezzük magunkat,
akár egy ártatlan, kicsi, megtiport virág,
nem látunk szorult helyzetünkből kiutat,
hiszen ellenünk van biz az egész világ.
Idővel megnyugszunk, mint a pihenőre
készülő Nap a vöröses árnyalatú éjben,
rá is szolgált, hiszen egész nap kitartóan
rótta szokásos útját, a csillagközi térben.
Tisztul a kép, belátjuk semmi sem örök,
majd a fájdalom, a bánat is elszáll tova,
tudatában vagyunk, ez egy változó világ,
bizakodunk, a rossz nem tér vissza soha.
Problémák sora, gondok, s bajok,
néha kicsik, máskor meg nagyok.
Szakadatlanul küzd a sok ember,
igazi nyugalmat azonban nem lel.
Újabb terhek és újabb csapások,
mind megannyi negatív hatások.
Kifárad a test, elborulhat az elme,
ennyi volt, többre már nem telne.
Sötét fátyolként omlik alá a bánat,
a szenvedés árja magára nem várat.
A csalódás ereje viharként tombol,
útjában lesújtva mindent lerombol.
Nevetve közeleg a kegyetlen vég,
a lélek könyörög, ne ölj meg még!
Gúnyosan kacag a kíméletlen halál,
elpusztítva mindazt amit csak talál.
A koromsötétben apró fény villan,
pici gyémántként néha megcsillan.
Növekszik ereje, s tüzesen lángol,
a gonosz tetemén a remény táncol.
Szenvedünk, s küzdünk, harcolunk és félünk,
nincs más választásunk, ilyen világban élünk.
Szeretünk, bánkódunk, s tétovázóak vagyunk,
az élettől, sorsunktól vajon még mit kapunk?
Mindenkinek megvan a saját problémája, baja,
egyiknek kemény az élet, a másiknak meg laza.
Álmok, vágyak kísértenek minket utunk során,
sokszor későn ébredünk, máskor meg túl korán.
Magány, meg nem értés, megcsalás és bánat,
a fájdalom mely ér, nagyon, de nagyon fájhat.
Csalatkozunk, becsapottak vagyunk, de hiába,
bármily erősen kiáltsuk bánatunkat a világba.
Nem segít rajtunk senki, mi tudunk magunkon,
erős akarattal léphetünk túl a legtöbb bajunkon.
Történjen bármi, létünk legyen bármily kemény,
egy dolog ne hagyjon el soha, éspedig a remény.
Születünk, növünk, s élünk,
olyan sok mindentől félünk.
Kapunk, áhítunk és várunk,
gyakran másoknak is ártunk.
Nehéz az élet, oly sok a teher,
a csalódás árnya sokszor lever.
Reméljük, hogy jó vesz körül,
a végén azonban a gonosz örül.
Ismerkedünk, szépre vágyunk,
mégis kudarcba fullad álmunk.
A kétkedés az úr, emészt a tűz,
körülleng az ármánykodó bűz.
Mindenkinek a másé kellene,
ugyancsak nehéz tenni ellene.
Nagy a kísértés, a kihívás vár,
egy kis öröm mindőnknek jár.
A közösködés nem vezet jóra,
ne hallgassunk az ostoba szóra!
Érzések lángja parázslón hevül,
a bizonytalanság tüze hevít belül.
Az osztozkodásnak helye nincs!
A tiszta érzelem igen nagy kincs.
Eljátszani megéri? Nem, soha!
El a kezekkel a másokétól tova!
Vérzivataros történelem és harcok,
folytonos küzdelem a kezdetek óta,
Idegen hatalmak, s kemény sarcok,
megörökítette ezt oly sok rege, nóta.
Emlékezetes dicsőség, hősies napok,
sebes nyilainktól rettegett a nyugat,
jöhettek reánk seregek, vagy fagyok,
vezéreinknek a hitük mutatta az utat.
Nem tűrhettük el a gaz becstelenséget,
országunknak három tenger lett a határ,
sikeresen távol tartottuk az ellenséget,
kudarcot vallott nálunk a török, a tatár.
Népünk egyre fogyott, kihaltak a tájak,
a megmaradtak mégsem adták fel soha,
pusztultak a falvak, kastélyok és várak,
a romokat hamarosan belepte a moha.
Viharos idők, s szabadságharcok sora,
elfojtott igazság, vérbe fojtott bánat,
a remény haldoklott, leáldozott a kora,
hoztak fel ellenünk mindenféle vádat.
Egy újabb háborúba rángattak minket,
azután hazánkat szétdarabolták végül,
több mint kétharmadát elcsatolták innet,
magyar lélek ezzel soha meg nem békül.
Éljünk bárhol, szívünk együtt dobban,
igaz magyar sohasem feledheti a honát,
egyek vagyunk, tűzünk el nem lobban,
egyszer letöröljük majd Trianon porát.
Csillogó szemek, vidám arc,
az élet egy szakadatlan harc.
Bűbájos mosoly, s érző szív,
a lélek mindennap csatát vív.
Puha kacsók, kedves szavak,
megemlítésre érdemes javak.
Túlterhelt napok, kínzó éjek,
szeretet, vágyak, igen mélyek.
A kiszolgáltatottság komoly,
az akarat béklyójában fogoly.
Szállni szeretne az új remény,
ám börtöne fala rideg, kemény.
Sóhajok szárnyalnak a szélben,
megmerülnének már a kéjben.
A változás izzó parazsa hevül,
szikrája gyönyört ébreszt belül.
Tombol a vihar, s tajtékzik a tenger,
a habok között hányódik egy ember.
A víz sodra dobálja tetszése szerint,
fuldoklik, kiált, majd lemerül megint.
Levegő után kapkodva harcol az árral,
fantáziája a vég küszöbén is szárnyal.
Felidézi a nemrég átélt boldog perceket,
az álmaiban már beteljesedett terveket.
Ereje fogytán, de nem adja meg magát,
bár kezdi érezni a közelgő halál szagát.
Görcsbe rándul a gyomra, feszül a teste,
milyen szép volna a kedvesével az este.
Nyeli a sós vizet, kiköpi, s küzd vadul,
akarata erős, azért sem marad majd alul.
Tett egy ígéretet és azt meg kell tartania,
az igazi érzéseit úszva is be kell vallania.
Látása homályosul, szíve erősen dobog,
ereiben a vér a szenvedély erejével robog.
Hirtelen lenyugszik a tenger, kisüt a Nap,
reméli a sorstól egy újabb lehetőséget kap.
Az emberi történelem forgatagában,
folyamatosak voltak a háborúk,
a lét minden mozzanatában.
Tömegeket irtottak ki isten nevében,
gyilkoltak, raboltak és dúltak,
a véres csaták hevében.
Leigáztak országokat, népeket, hazát,
elrabolták a javakat, területeket,
elnyomva az igazság szavát.
A gyűlölet, a kapzsiság vezérelte őket,
a hatalomvágy emésztő tüzében,
vágattak le kezeket, s főket.
Nőket, gyerekeket erőszakoltak rendre,
aki ellenállt az életével fizetett,
keményen intették csendre.
Ma sincs másképpen, csak más a háttér,
gyilkosabb fegyverekkel bírnak,
biz a világra a béke ráfér.
Azonban erre semmi esély nem látszik,
a világ igazi urai telhetetlenek,
valamennyi istent játszik.
Nem atombombákkal mérnek csapást,
hisz nem maradna épen semmi,
hiába küldenék a kaszást.
Sunyin pusztítanak, alattomos módon,
biológia háború a megoldásuk,
a tervüktől nincs ki óvjon.
Járványok tömegét állították már elő,
félelmet, rettegést gerjesztenek,
számukra a pánik a nyerő.
Karámba záratják az embereket bárhol,
cenzúrázzák az igazság szavát,
a világra ez a kör rászól.
Túlnépesedett a bolygó, pusztulni kell,
a kiválasztottak maradhatnak,
a többi esélyt nem lel.
A vakcinájukat kötelezővé fogják tenni,
hatásos adalékkal és chippel,
nem állja útjukat semmi.
A szabadság útja sajnos a végéhez érhet,
a látszata is megsemmisülhet,
kegyelmet nem kérhet.
Az utódokra csupán a sötét jövő marad,
sokszor eszükbe jutnak elődeik,
kik miatt sorsuk arra halad.
Pislákol még a remény halovány fénye,
az öntudatnak ébredni muszáj,
különben mindennek vége.
