Saját alkotásaim
A tévedést beismerni nem könnyű sohasem,
igen erős akarat és bátorság is kell hozzá,
ez a lélekben is nyomot hagy, odabent.
A tévedést beismerni sokaknak nem sikerül,
nem is akarják megtenni, mert az kudarc,
s hogy ki milyen jellem, végül kiderül.
Jorek és Ootek, a két jeges maci, két testvér,
csodálatosan kiegészítik egymást mindig,
s mindkettőjük a másik mellett megfér.
Jorek igazi bátor harcos, kíváncsian merész,
imádja a vizet, gyakran lubickol is benne,
és a számára nincs akadály, ami nehéz.
Látszólag nem fél semmitől és ritkán hátrál,
egy igazi vállalkozó szellem, csakis előre,
akkor is, ha az útja nehezebb a vártnál.
Ootek kerüli a bajt, óvatosabb és félénkebb,
leginkább a mamája mellett szeret lenni,
hisz ő az, aki csendesebb és békésebb.
Mindent figyelemmel kísér, ám mégis kivár,
annyi mindent szeretne tenni, ámde fél,
s a számára kínos helyzetekből kiszáll.
Jorek és Ootek, a két jeges maci, két kis iker,
akiknek a megszületése is egyfajta csoda,
s akiknek a léte, hazánkban nagy siker.
Akinek a szíve tiszta, bátran kiállhat bárkivel,
nyugodtan és szembenézve állhatja a sarat,
hisz nem fogják tudni legyőzni semmivel.
Akinek a szíve tiszta, annak ragyoghat a lelke,
és nem is kell lemondania a szép álmairól,
csak rajta múlik, hogy önmagát meglelje.
Bard és Bo, a két jeges maci, a két jó testvér,
csodálatosan kiegészítik egymást mindig,
s mindkettőjük a másik mellett megfér.
Bard igazi bátor harcos, kíváncsian merész,
imádja a vizet, gyakran lubickol is benne,
és a számára nincs akadály, ami nehéz.
Látszólag nem fél semmitől és ritkán hátrál,
egy igazi vállalkozó szellem, csakis előre,
akkor is, ha az útja nehezebb a vártnál.
Bo kerüli a bajt, jóval óvatosabb, félénkebb,
leginkább a mamája mellett szeret lenni,
hisz ő az, aki csendesebb és békésebb.
Mindent figyelemmel kísér, ám mégis kivár,
annyi mindent szeretne tenni, ámde fél,
s a számára kínos helyzetekből kiszáll.
Bard és Bo, a két jeges maci, a két szép iker,
akiknek a megszületése is egyfajta csoda,
s akiknek a léte, hazánkban nagy siker.
A félénk kis vízcsepp elsőként ugrott le a mélybe,
és elsőként hagyta el a nagy, sötét felhőjét,
ám egyedül volt, s ezt nem vette észre.
Amikor elérte a talajt, megütődött, de keményen,
e rideg világ igencsak megrémítette a lelkét,
hisz itt minden félelmetes a szemében.
Amíg rettegett csendben, indultak utána a társai,
akik úgy jártak, mint ő, ám összefogtak vele,
s onnantól nem kellett picinek látszani.
Immáron pocsolyát alkottak és hamarosan tavat,
elképesztő mennyiségben jött az utánpótlás,
és erre bizony nem létezhettek szavak.
A félénk kis vízcsepp megértette, reményt adott,
reményt az életre, egy jobb, egy szebb világra,
s maga után egy zöldellő mezőt hagyott.
Egy nemes jellem harcol az igazáért, a becsület a léte,
számára igen fontos, hogy teljesítse a feladatát,
és a küzdelmek elől, soha nem vonul félre.
Kiáll mindazért, amiben hisz, bátran, sokszor egyedül,
nem hajt fejet a legnagyobb veszély idején sem,
és ügyesen titkolja az érzéseit legbelül.
Egy nemes jellem harcol az igazáért, ha kell, a halálig,
megőrzi a lelke tisztaságát, s hű marad ígéretéhez,
miközben a szívében a szerelem parázslik.
Év végén a Remény egy kicsit kipihente magát,
sikerült rendeznie a gondolatait, érzéseit,
s rájött, régóta nem hallatta a szavát.
Nem is volt rá lehetősége és gyötörte a félelem,
a szégyen emésztette emiatt, visszavonult,
s úgy érezte, hogy mindenre képtelen.
Most azonban bátorságát összeszedve útra kelt,
fogta a hamuba sült pogácsákat, a kabátját,
és a hűtőben még finom bort is lelt.
Év végén eldöntötte, hogy eztán másképp lesz,
segíteni fog az embereken, az elesetteken,
és mindent csakis egy jobb világért tesz.
Az egykori bátorság sajnos mára már tovaszállt,
elillant a történelem porával együtt messze,
s helyébe a félelem iszonyú terhe szállt.
Egykor az elődeink a vérüket ontották a hazáért,
hatalmas áldozatokat hoztak, fejek hullottak,
ma pedig alig mer kiállni valaki magáért.
A rettegés lett az úr, ebben az elbutuló világban,
a megszólaláshoz is óriási erőre van szükség,
s közben a lélek belül szenved magában.
Összefogás nélkül ez az állapot tartós maradhat,
s mindenki kiszolgáltatott senkivé fog válni,
miközben világ a pusztulás felé haladhat.
Az egykori bátorság emléke a homályban lapul,
és nem csilloghat, mint azt egykoron tehette,
újabban önnön gyávasága ejtette rabul.
Szorongva élni az élet összes percében,
igencsak nagy sebeket tud okozni,
és vágni az ember lelkében.
Folyvást attól remegni, mi lesz velünk,
hisz állandóan félelemben tartanak,
s biz ez nem tesz jót nekünk.
A folytonos rettegés betegséghez vezet,
s felőrli az idegeket, kiöli az elmét,
ez ellen az ember igenis tehet.
Bátorsággal, szeretettel, s szívvel bírva,
növelve a tudását, akár egyedül is,
s legfőképp önmagában bízva.
Szorongva élni a csúf, sötét homályban,
gyötrően nehéz, de le kell győzni,
s fény kél a remény honában.
Ha feltámadnának egykori dicső őseink,
akik az életük árán is védték eme hazát,
ismét védenék e hont és lennének őreink,
s nem hagynák magára sohasem a határt.
Nem tűrnék az ellenség seregét e földön,
s nem hagynák veszni a magyarok honát,
számukra a szabadság elvesztése börtön,
eltörölnék külső és belső támadók sorát.
Egy percig sem haboznának vész esetén,
s rögvest körbehordoznák a véres kardot,
levágnák az ellent még a csata legelején,
így sikeresen megvívva a nehéz harcot.
Nem számítana, hogy török-e, vagy tatár,
bizony legyenek bármely népnek is a fiai,
a küzdelemben csak a győzelem ím határ,
a boldogság, az öröm, a diadal mind igazi.
Ha feltámadnának, kikerekedne a szemük,
nem igen hinnének a szomorú látványnak,
utódaik gyávasága szégyenbe hozza nevük,
ők nem hódolnának be a hazug járványnak.
